Az élet nem mindegyik napja szól ünneplésről, felhőtlen boldogságról, de szerencsére elviselhetetlen terhekről, boldogtalanságról sem. Zömében megvan a mindennapos rutinunk az egyes napokra időzített feladatokkal, és közben történnek pozitív és negatív dolgok is velünk. Az egyik napom kezdetére egy kisebb konfliktus jutott, mivel a „mi autónk” 1.200 km-es kora óta folyatja a sebességváltó olaját, és már másodszor kellett visszavinnem, hogy garanciálisan cseréljék ki végre rendesen a szimeringet. Mivel személyesen nem értem el a márkakereskedés tulajdonosát, így levélben adtam hangot annak, hogy más elvárásaim lennének egy 4 hónapos, alig 2.500 km-t futott autóval kapcsolatban. A kialakult helyzetet az egyik druszám summázta a legjobban: „Ez a Ti autótok nem a Mi autónk.” Sajnos nyugtáznom kellett, hogy ez egy nagyon egzakt megállapítás, bár nem esett jól szembesülni az igazságával.
Hétköznapjaink velejárója ugyanis a közlekedés, mert valamiért mindig el kell menni A pontból B, C D, vagy E stb. pontokba, olykor rövid időn belül többször is újra kezdjük az egész ABC-t. A városi közlekedés állandó tapasztalata, hogy szinte mindenki ugyanabban az időben ül az autójába, miközben az utak áteresztő képessége földi közlekedésre mérsékelten alkalmas. A légifolyosók még szabadok, hogy a gondolataink szárnyaljanak, de sajnos nem mindig a helyes irányba. Épp egy ilyen csúcsforgalmi helyzetben haladtam a győri Szent Imre úton. Kitettem az irányjelzőt jobbra és lassítottam, hogy le tudjak parkolni az ottlévő üzlet előtt. A mögöttem lévő teherautó hatalmasat fékezett, mert kicsit elbambult a sofőrje, de az őt követő fiatos hölgy már meg sem tudta kísérelni a fékpedál használatát.
Megálltunk mindannyian, hogy szemrevételezzük a helyzetet, hogy mi is történt valójában. Azt eleve kizártuk, hogy a Fiat 500-ast vezető, 20-as évei elején járó hölgy tesztoszteron túltengésben szenvedne, és ezért akarta volna felborítani az előtte haladó 12 tonnás teherautót. Első felindultságában a hölgy rendőrért kiáltott, de aztán meggyőzték, hogy amennyiben kihívja a hivatalos szervet, akkor az meg is fogja büntetni, mert ő a felelős a koccanásért. Ha tetszik neki, ha nem, ez egy szimpla, a be nem tartott követési távolság miatt bekövetkezett ráfutásos baleset. Ebbe végül belenyugodtak a felek, és mindenki ment a maga dolgára. Én a boltba. Már végeztem a vásárlással, mikor a Fiát tulajdonosa még mindig ott volt a helyszínen, de csak egyedül, mert a baj- és szenzációéhes csődület már elpárolgott. Görcsösen markolta a telefonját, mintha attól várt volna segítséget, vagy hogy hirtelen semmissé tegye a kárt. Az épphogy tinikort maga mögött hagyó, kitetovált, orrpiercinges lány már nem tűnt olyan öntudatos vagánynak, mint amilyennek a test piktogramjaival mutatni akarta magát. Csak egy kislány láttam ott, aki könnyeivel küszködik nagy elkeseredésében.
Megsajnáltam, odaléptem hozzá és megszólítottam. Próbáltam elmondani neki, hogy nézze kicsit pozitívabban a helyzetet, hiszen – Istennek hála – neki nem történt semmi baja, és még az autója is járóképes, „csupán” a motorháztető és a homlokfal szorul rá némi fazonigazításra. Elmeséltem neki, hogy én is jártam már hasonlóan anno Pesten. Egy novemberi estén esett az eső, mindenki szeretett volna a lehető leggyorsabban hazaérni. Haladtunk is tempósan az egyik macskaköves négysávoson. Itt jegyezném meg, hogy a városi közlekedésben a sárga jelzést jópáran „érett zöldként” értelmezik. Mi is egy ilyen „narancs hullámot” lovagoltunk meg, amikor a kettővel előttem haladó úgy döntött, hogy mégis inkább megállna, és megnyomta a fékpedált. Ennek az lett az eredménye, hogy a nedves, síkos macskakövön én is részese lettem egy sorozat koccanásnak. A memóriámba jól beleégett, ahogy állok az autómmal a sorstársak közé beékelődve, és nézem, hogyan húznak el a mellettem lévő sávban az autók a sárgánál.
Az átélt eset két dologra is felhívja a figyelmet:
1. Sokszor milyen nagynak és erősnek gondoljuk magunkat, és ezt is kommunikáljuk a környezetünk felé. És lám, az első kis koccanásnál lefolyik a máz, és hirtelen kicsikké és védtelenekké leszünk. Amikor bekövetkezik a baj, a legtöbbekből nagyon gyorsan elpárolog a magabiztosság. Egy prédikációban hallottam, hogy akinél nincs jelen Isten Szentlelke, az nagyon könnyen elveszti a lélekjelenlétét.
2.Az ilyen balesetek során a legtöbb ember fejében csak az anyagiak, a kellemetlenségek, a veszteségek járnak, amiket nem könnyű megemészteni. Tudom, hogy mindez nem elhanyagolható, és nem is szeretném elbagatellizálni a dolgot. De sajnos azt már nagyon kevesen gondolják végig, hogy az autó mégiscsak egy tárgy, ami javítható, pótolható. Az életünk, testi épségünk, egészségünk az igazi kincs, mert baj esetén ahhoz nem lehet semmilyen boltban alkatrészt venni, és pusztán pénzzel meg nem történtté tenni az esetet, mint az autók esetében. Életünk, egészségünk Isten ajándéka, éppen ezért nem megvehető. Meg kéne tanulni épp ezért hálát adni a veszteségeink során is, hogy Isten velünk volt, megtartotta életünket, és ami tényleg pótolhatatlan, annak nem esett baja.
