Sokszor még a sorokat is nehéz olvasni, nem még a sorok közötti szándékokat. És igen nagy különbségeket mutat, melyikünk mit tekint hírnek.
Olvastam a múlt héten egy meglehetősen csípős riportot arról, hogy az egyházi, azon belül is a református iskolák milyen aktívan felerősítik a szegregációt. Az újságíró viszont rest volt megkeresni az érintetteket, csak valami statisztikát mazsolázott ki, meglehetősen egyoldalú olvasatban. Ha tett volna egy lépést is az illetékes Oktatási Szolgálat felé, tudhatná, hogy már rég foglalkoznak vele magas szinten, hogyan lehet megerősíteni a szakiskola rendszert az egyházon belül, és miként léphetünk a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetűek felé. Egy lelkiismeretes újságírói munka legalább annyit fel kellett volna villantson, hogy a számokért nem egyetlen faktorként hibáztatható a reformátusság. Arról nem is beszélve, hogy nem erősíti ezeket a mechanizmusokat direkt és szánt szándékkal az egyház, hanem kifejezett erőfeszítéssel, kutatással, cselekvési tervvel dolgozik azért, hogy javítson az ismert számokon. Ahogy a cigánymissziós munkásságról sem ejtett szót a cikk. Véleményes, egyik oldalról túl sok, másik oldalról semmit sem mutató munka. Erről mondja a független tollnok: ha jól megfizetik és nem tüntetik föl a nevem, megírom. De erre mondja egy lelkiismeretes főszerkesztő, hogy egy ilyenért kirúg…
Ilyen esetben nincs más lehetőségünk, mint remélni: az olvasó is dörzsölt és kilóg számára a lóláb.
Aztán van, ami eláraszt információval és a hatalmas adatzajban nehéz a lényeget észrevenni. Mivel a legtöbb ma ránk záporzó információ számunkra fölösleges, szinte egy dezinformációs támadás alatt élünk. Így aztán sokszor már épp a bennünket érintő nem ér célba, mert figyelmetlenekké váltunk, újabb marketingnek hittük… Minden lelkésznek megküldték a hírét annak, hogy plusz képzéseik, egyéb diplomáik, krediteik és sok más szempont alapján növekedhet a hittanóráik óradíja. Mégis a lelkészek elenyésző százaléka élt vele, a legtöbben nem is tudtak róla. Pedig olyan hír, ami célzottan ment és még előnyük is származik belőle. Mégis az ezer határidő, adatszolgáltatás és a napi teendők mellett elsikkadt.
Végül előfordul, hogy egy hír egyik olvasata egyszerűen mérhetetlenül többet ad, mint a többi.
Múlt héten olvasom, a budapesti óvodások sorra kerülnek kórházba ételmérgezéssel. Alig ízlelgetem a hírt, felvillan ez újabb: egy késes támadó ugrott be egy óvoda udvarára. – Nem jó nap ez ovisnak lenni – mondom a férjemnek.
Később, de még ugyanaznap olvasom a közösségi médiában ugyanennek a történetnek a másik felét: Igen, volt kés és udvarra ugrás, de Istennek hála ez olyankor történt, amikor a gyerekeket altatták, Istennek hála egy dajka észlelte a férfit, Istennek hála sikerült minden dolgozót és gyermeket biztonságba vinni különösebb megrázkódtatás nélkül. Imádságba fordult az, aminek egészen más kimenete is lehetett volna.
A világi médiának csak a percnyi borzongás volt hír: késes támad az oviban. Üzenet: féljetek, nincs biztonságban már a gyereketek sem! (Kezdem azt hinni, hogy ez összességében minden ügy, minden világi hír egyetlen üzenete.) Akik viszont olvastuk a parókia.hu riportját, egészen mást zártunk a szívünkbe. Hírt adtak arról, hogy ezt az esetet hogyan bélelte ki Isten: előre odakészített imádságos emberekkel, higgadt lelkekkel, időzítéssel. Hála és hitvallás született ugyanabból a késes emberes sztoriból, ami másokban csak félelmet keltett. Bármelyik újságíró felkereshette volna a lelkészt, az óvónőt, de – ahogy tanítják – a jó végkifejlet, a hívő, de világi nyelven is legalább profi hozzáállás nem hírérték.
Olyan emberekhez küldettünk, akiknek a szövegértése rohamosan romlik, és csak félelmes szalagcímek, vagy dezinformációk és zaj éri el őket. Ahhoz, hogy a hálaadás és hitvallás gyümölcsét teremhessék ők is, hűségesebben kell vigyük az evangéliumot. Fel tudjuk-e mérni, hogy annak az egyetlen hírnek a tolmácsolói vagyunk, amely valóban számít és életeket változtat meg?