A Níceai hitvallás emlékéve van. Azt hiszem, azt az előző év pont eléggé az orrunk alá dörgölte, hogy mi mindenben tudunk mi keresztények különbözni egymástól. Ránk fér egy olyan év, ahol abban mélyedünk el, ami összeköt.
Hiszen az 1700 évvel ezelőtti Nikaia-Konstantinápolyi zsinat nem kevesebbet csinált, mint felvetette a krisztusesemény és az üdvterv legfontosabb kérdéseit és témáit, hogy azokat összefoglalja, tisztázza és lehántsa azt, ami többek biblia értelmezése szerint nem áll meg az eddigi istenismeretünk mérlegén. A rengeteg átélő beszámolója után most már rendszerbe foglalja a kereszténység hitét, ahogyan a nyomozók a vallomások után összefoglalják a közös tényezőket, lebuktatják a hamisnak bizonyuló nyomokat és végül leírják az esetet, hogy az törvényszék elé vihető, kutatható, alátámasztható legyen. Ha bárki akár ötven év múlva támadja az eljárást, vagy felül akarja bírálni a nyomozás eredményeit, legyen hova nyúlni.
Eddigre kristályosodik ki Jézus kettős személyiségének a tana ugyanúgy, mint a Szentháromság személyéről tudható dolgok. Hogy Jézus nem teremtménye Istennek, és ugyanakkor pont olyan szoros kapcsolatban van a Szentlélekkel, mint az Atya. Olyan nehéz és sok kifejtést igénylő kifejezések kerülnek elénk, mint „egylényegű”, vagy hogy a Lélek az Atyától és a Fiútól is származik. Nem egyszerű gondolatok. Mégis a feldolgozás fontos pontjai. Biztos sok önuralom kellett ahhoz, hogy ne akarjanak többet mondani, akár a napi morálra alkalmazni, se ne akarjanak kevesebbet mondani azért, hogy minél többeket tudjanak barakkon belül.
Sokszor azt látjuk ebben a folyamatban, ahogy szűkkeblűen kizárják és eretneknek nyilvánítják azokat, akik másként gondolkodnak, ami, valljuk be, ma nagyon nem divatos hozzáállás. Ugyanakkor azt elgondoltuk-e, hogy ezzel a folyamattal válik kifelé is bemutathatóvá, kultúrákon átívelően is leírhatóvá a keresztény hit lényege? Történik egy olyan summázás, amely mentén már egy koordináta rendszerbe helyezhető, leírhatóvá, tanulmányozhatóvá válik a hitünk.
A jelentősége pedig abban is ott rejlik, hogy máig nem tudtunk „nagyobbakat mondani”, jöhetett mesterséges intelligencia, nyelvtudomány, kortörténet és sok filozófiai áramlat, mégsem helyeztük hatályon kívül azt, amire akkor eleink jutottak.
Az alapokról van szó, a megkérdőjelezhetetlen és kikezdhetetlen igazságokról, amiknek elfogadása nem kérdés. De ne valami diktátumként lássuk a Niceai hitvallást (ahogy az apostoli hitvallást sem). Az első évszázadok nagy hitvallásai olyanok, mint a cseppkövek, emberek, generációk beszélgetései, vitái, kérdésfelvetései és tévedései mentén kristályosodott ki, mint közös eredmény. Régi testvérek izzadtság- és vércseppjei, bibliaértelmezései és hittapasztalatai adták össze azt, amit sajnos mi csak átlapozunk. Ezek felismerések. És minden ilyen hitvallás segítség, viszonyítási pont, leülepedett lényeg.
Emlékév ez az esztendő. De vigyázzunk, a Nikaia hitvallásra nem emlékezni kell, nem valamiféle teológiai vitrinbe zárni és hümmögni mellette. Megtanulni, újratanulni, életnyelvre fordítani a mi nemzedékünknek is. És tanítani persze, miközben hálát adunk, hogy rátámaszkodhatunk.
Érdemes ebben az évben nem csak az ökumenikus imahét erejéig elővennünk, hanem akár kivételesen a keresztelések, úrvacsorák alkalmával is ezt használni, ízlelgetni belőle azokat a mondatokat, melyek szokatlanabbak, és ezzel szokni azt is, milyen sokan vannak az egyházban, akik imádsága, hitgyakorlása, dicsőítése ugyanilyen szokatlan lehet, mégis éppúgy Istent dicséri!
