A számítógépem néha azt mondja, néhány alkalmazás megakadályozza az újraindulást. Felajánlja, hogy, ha akarom, minden marad a régiben vagy egy gombnyomással mindenképp újraindíthatom. Van ebben valami agresszió, ám soha nem szomorkodva kattintok. Nem sajnálom, mert várom az újat és a frisset, annak pedig az az ára, hogy lesznek olyan ablakok, melyeket, ha magamtól nem bírtam bezárni, egyetlen mozdulattal becsapódnak.
Lesznek olyan ablakok, melyek így csapódnak rám kérdés nélkül az év végén. Eljön a következő év pár nap múlva, de van egy óriási előnyöm. Az egyházi év körforgásában ez az új időszámítás adventtel már elkezdődött. Hogy miért előny? Mert van, hogy az új kezdet rögtön valami nehezet hoz. Előfordul, hogy nem lassan bontakozik ki, mint egy szépen rétegezett bimbó, hanem térdig sárban gázolva kell megjárni a járhatatlan utat. Ezt pedig nem lehet kibírni angyali üzenet, a jászol jele nélkül. Anélkül, hogy volna legalább egy szalmaszálnyi remény, amibe bele lehet kapaszkodni. A karácsonyi istállóban Istennek hála rengeteg szalmaszál, felemészthetetlen kapaszkodó van.
Szükség is volt rá, mert már advent első vasárnapja vak koldusként nyomott le életem útszélére. Egy kis családi ünnepről hazaballagva, megszólalt a falunkban a lélekharang. Egyikünk se merte kimondani a legbelül sejtett nevet, mintha azzal valami mágikus védelemmel vennénk körül őt és úgy nem érheti baj. Aztán gyorsan jött a hír. Az, aki minden reggel felköszöntötte a név és születésnaposokat, akinek keze lenyomata kőművesként oly sok házban, így a miénkben is ott van, az állandóan mozgásban, valami neszezéssel szorgoskodó Jani bácsi szemvillanásnyi hirtelenséggel meghalt. Egész nap a szemében megbújó kedves mosolyra gondoltam. Hova lett?
Dávid fia könyörülj!
Ha beborít a tejfehér köd, vakságomban miből ismerem fel majd, hogy Jézus az, aki velem szemben áll? Ez a bartimeusi felkiáltás és ez a kérdés kísért végig az adventi időszakban. Egyre szorított szentestéig. Várván vártam az Urat és nagyon féltem, hogy elszalasztom. Tudtam, hogy kislányos butaság ezt gondolni, mert nem bújócskázni jött, hanem egész konkrétan megtalálhatóvá tette magát, én mégis tartottam tőle, hogy amikor eljön a pillanat, vak maradok, és nem ismerem fel Őt. Ahogy a jerikói vak a gyógyulásnak történetében, úgy akartam én is az üdvözítő fényét meglátni a gyász sötétjében, és akartam azt a kedvességet megélni, amivel a rászorulók felé fordul. Hálával tekintek hát mindazokra, akik elhordozták az adventben a panaszaimat, kiszolgáltatott állapotomat és együttérzéssel vagyok azok felé, akik a veszteségben is megélték, hogy új világosság, új kezdet és új teremtés jelent meg karácsonykor Jézusban.
Láttam az Ő kegyelemmel és igazsággal teli dicsőségét. Azt kérdezed hol? Hogyan? Mi változott? Mondhatod, semmi. Eltelt két-három nap aztán visszaáll minden a megszokott rendbe. Igaz, vannak bizonyos körülmények, melyeken nem lehet változtatni. Ezek ott lesznek sőt, jönnek még újak a következő évben is. Ahogy Jézus korában sem változott meg hirtelen egy csapásra az össztársadalmi felfogás, úgy ez a karácsony se hozott látványos változást sem a gazdaságban, sem a politikában, de még csak az intézmények, bürokrácia világában sem. Ezzel együtt mégis az enyém volt Jézusnak azon mondata, amit a vaknak is mondott: A te hited megtartott téged.
Én változtam és te változtál ezen a karácsonyon, amikor hittel, reménységgel és megkönnyebbüléssel álltunk oda az úrasztalához, és lett bennünk hangsúlyosabb és frissebb a kijelentés: Velünk az Isten! Újra kinyílt a magasmenny ajtaja, hogy mi, akik megrekedtünk békétlenségeinkben és Isten kegyelme iránti vakságunkban, bepillanthassunk az Örökkévaló mérhetetlen szeretetébe. Hallelúja!
