Most csend van. Nem az a kényszeredett, „most akkor hallgassunk” fajta, hanem az a ritka, valódi csend, ami akkor jön, amikor már nem akarunk mindenáron mondani valamit. Sok hó esett. Kifehéredett a táj. A zajok tompábbak lettek, az utak lassabbak, a mozdulatok óvatosabbak. Mintha a világ maga is visszavett volna egy fokozatot.
A csendről sokszor azt hisszük, hogy üres, pedig nem. Inkább telített. Tele van jelenléttel, figyelemmel, idővel. Olyan idővel, amit nem lehet siettetni és nem is kell. Az ember csendje gyakran kényelmetlen: nincs mibe kapaszkodni, nincs azonnali válasz, nincs visszajelzés, bizonytalanságban hagy. Az Isten csendje viszont, ha jól hallgatjuk, nem ilyen. Nem elfordulás, nem csenddel verés, hanem inkább meghívás arra, hogy ne előreszaladjunk, hanem együtt haladjunk Vele.
A rohanás világában könnyű azt hinni, hogy ha lassítunk, akkor lemaradunk. Pedig lehet, hogy épp így maradunk úton. A természet nem kapkod. A mag nem sürgeti a tavaszt, a hó nem kér bocsánatot azért, hogy betakar. Van ideje mindennek, és ez az idő nem ellenünk dolgozik.
Az Isten soha nem késik. Ez nem vigasztaló frázis, hanem tapasztalat, ami többnyire csak visszanézve válik világossá. Amikor most nem történik semmi látványos, amikor nincs új irány, nincs erős belső hang, nincs „most azonnal” – az nem hiba a rendszerben. Lehet, hogy ez maga az időzítés.
A csend tanít. Megállásra, figyelemre, arra, hogy ne akarjuk gyorsabbra tekerni az életet, mint amilyen tempót az elbír. És közben észrevétlenül formál: türelemre, bizalomra, jelenlétre.
Most csend van. Igazi, hófehér, téli csend. És ez így van jól. Most ennek van itt az ideje.
