„A bohócot nem a csörgősipka teszi, ahogyan elődeinket sem a teveszőr köpeny vagy a sáskán élés. Ami megragadja bennük a figyelmet, az abban áll, hogy vonakodnak betölteni a kívülről rájuk rótt szerepet; tiltakoznak a szerep – jelen esetben például a polgári társadalomban kialakított lelkész-szerep – ellen. Az ellen – és ez a »bohócság« jellemzője, legalábbis az egyházi emberek között -, hogy pusztán ceremóniamesterek és hivatalnokok legyenek. Az ellen, hogy megvalósítsák mindazt, amit az egyháztagok (már) nem, viszont elvárják, hogy a pap olyan legyen, amilyennek – szerintük – nekik maguknak is lenniük kellene. Azt várják el tőlük, hogy őrizzék a múltat, a múltnak éppen azt a részét, amelyiken túl kellene lépniük, mert eljárt fölötte az idő. Azt várják el tőlük, hogy őrizzék a múzeumot, vagy nagymamaként az unokákat, tanítsák meg őket ártatlan mesékre és érzelmes énekekre – és fölzúdulnak, ha valaki a lelkészek közül inkább Józsué embereihez akar hasonlítani, akik elindultak, hogy kikémleljék a megígért földet, az új hazát.”(Vályi Nagy Ervin, A küldetésben létező egyház = V. N. E., Minden idők peremén, Basel–Budapest, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1993, 271.)
Szemlézte: Soós Szilárd