„Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” (János 6,12)
Van egy hét éve vásárolt télikabátom. Szeretem. Meleg, kényelmes, pont megfelelő a hossza, autóvezetéshez is praktikus, és még mindig egészen jól néz ki. Csak éppen az évek során itt-ott megadta magát. Az ujján jó húsz centiméteren felszakadt a varrás, az egyik hónalján szintén, a zsebébe pedig már majdnem könyékig bele lehetett nyúlni. Fontolgattam, hogy ideje lenne megválni tőle, aztán mégis elővettem a tűt és a cérnát.
Ehhez tudni kell rólam, hogy varrni szinte egyáltalán nem tudok.
Gyerekkoromban édesapám rendszeresen rám bízta a leszakadt gombjait. Én becsülettel megkínlódtam velük, valahogyan rögzítettem is őket, ő pedig esténként csöndben kibogozta a csomóimat, és újravarrta az egészet. De a következő leszakadt gombot megint rám bízta.
Azóta sok évtized telt el, a varrás azonban nem lett az erősségem. Szabályosan meglepődtem, ahogy most a varrás után nézegettem a kabátom. Nem lett tökéletes, de a szakadások alig látszanak. Amikor már elégedetten kifűztem a tűből a cérnát, akkor vettem észre a leszakadt akasztót. Visszafűztem hát, és azt is megvarrtam.
Közben arra gondoltam, hogy valahol itt kezdődik a mélyalkalmazkodás.
Mostanában egyre többen foglalkoznak azzal, hogyan készüljünk fel egy esetleges válsághelyzetre, hosszabb áramszünetre, ellátási zavarokra. Mit kellene beszerezni, mennyi élelmiszert, vizet, gyógyszert kell tartalékolni? Ezek fontos kérdések. Csakhogy minden készlet véges. Előbb-utóbb elfogy.
Van azonban valami, amit nem lehet egyszerűen bevásárolni: a tudás, a gyakorlati készségek és az a meggyőződés, hogy képesek vagyunk megcsinálni a feladatokat, megoldani a problémákat.
A fogyasztói társadalom arra szoktatott bennünket, hogy ha valamire szükségünk van, megvesszük. Ha elromlik, lecseréljük. Egyre kevesebb dolgot javítunk meg, és egyre több olyan tevékenységet bízunk másokra, amelyet akár magunk is el tudnánk végezni. Közben észrevétlenül nemcsak a tárgyainkat veszítjük el, hanem a hozzájuk kapcsolódó tudásunkat is. Pedig az alkalmazkodóképességünk nemcsak attól függ, hogy mennyi mindent halmoztunk fel, hanem attól is, hogy mihez tudunk kezdeni a meglévő javainkkal. Tudunk-e javítani, termeszteni, tartósítani, újrahasznosítani? És ha valamihez nem értünk, hajlandók vagyunk-e tanulni?
Jézus az ötezer ember megvendégelése után arra utasította a tanítványait, hogy szedjék össze a megmaradt kenyérdarabokat. Különös ez a mondat éppen egy csoda után. Hiszen aki öt kenyérből ezreket tud jóllakatni, annak igazán nem okozhat gondot újabb kenyeret adni. Jézus mégsem engedi, hogy a maradék kárba vesszen.
„Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.”
Ebben a rövid mondatban a teremtett világ és a ránk bízott javak megbecsülésének fontos üzenetét is felismerhetjük. A gondviselés nem jogosít fel a pazarlásra. Attól, hogy valamit pótolni tudunk, még nem válik értéktelenné az, amink már van.
Talán éppen ezt kellene újra megtanulnunk. Nem az az első kérdés, hogy mit szerezhetnénk még meg, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, amit már megkaptunk. Mit tudunk megőrizni, megjavítani, hasznossá tenni? És milyen képességeket kell ehhez újra felfedeznünk magunkban vagy elsajátítanunk? Mert a mélyalkalmazkodás nem pusztán felkészülés egy esetleges válságra. Sokkal inkább szemléletváltás, amely már a hétköznapjainkban elkezdődhet.
A régi kabátom megmenekült, de valami ennél is fontosabb történt ma. Önbizalommá érett bennem az a bizalom, amivel édesapám újból és újból rám bízta a leszakadt gombjait.