Mindjárt az elején szögezzük le: sehogy. Elnézést kérek a címért. Vagyis mégsem. A célom az, hogy abban segítsek a saját tapasztalataim és gondolataim alapján, hogy hogyan is lehet visszanézni egy nagyböjti vagy máskor megszülető vállalásunkra, miután túl vagyunk rajta. De ez nem lehet kiértékelés.
Nagyon szeretjük a pontokba szedett, egyszerű és világos mondatok alapján összeálló visszajelzéseket és sok esetben jól is működnek ezek. Használjuk ezeket a munkánkkal kapcsolatban, személyes életünk eredményeinek osztályozásakor, vagy pénzügyi és gazdasági életünk reflexiójaként. Viszont nem mindenhol hatnak jól. Például, ha a személyes istenkapcsolatunkat vizsgáljuk, akkor sem.
Már magával azzal a fogalommal gond van, hogy eredmény. Nem, a böjt nem egy projekt, a koncentrált imádság, a nagyobbra és mélyebbre vett lelki fókusz nem célorientált, a lelki, spirituális önpróba és istenkeresés (a „pusztaság”) sem mérhető a produktivitásban. Épp ezért kiértékelni sem lehet.
Tudom, valahol tényleg működik. Kilók leadásánál, az edzéstervünkben, a mind hatékonyabb munkavégzés vagy az eredményesebb tanulás területén igen. Ott tűzhetünk ki célokat és ki is értékelhetjük azokat. De a böjt nem ilyen, ahogyan az imádság, az igeolvasás sem. Ugyanis nem mi jelöljük ki a célt.
A célt az élő Isten jelöli ki és ez akkor is igaz, ha mi egy csendeshéten, egy nagyböjtben vagy egy bibliaolvasási módszer elindulásánál megfogalmazunk vágyakat és kitűzünk zászlókat, hogy meddig kellene eljutni. De az első lépés ezután, hogy erről le is kell mondanunk. Mert a kontroll nem nálunk van. A böjt első lépése az önfeladás, a teljes ráhagyatkozás.
A nagyböjt épp ezért sem mérhető. Még lehet, hogy eredményt sem hoz, abban az értelemben, ahogy általában használjuk. Vagy nem látjuk egyből. Hisz a lényeg a Szentháromság Istenen múlik. Egy lelkigyakorlat, egy lelki folyamat nem lehet edzésprogram (még akkor sem, ha sporttal, mozgással kötjük össze).
Ez persze nehéz nekünk, XXI. századi, nyugati hívőknek. Akkor nincsenek mérföldkövek? Nincs garantált eredmény? Semmi sem biztos? Dehogynem. Az egyetlen valóban biztossal töltünk ilyenkor több időt. És nagyon jó dolog ám átadni neki a gyeplőt. Ha már böjt, ez a kapu és nekünk, a mi korunk és kultúránk gyermekeiként lehet, mindjárt ez a legnehezebb.
Nem lehet kiértékelni a böjtöt. Pedig jó lenne, hat hét után, egy nagykedd, nagyszerda pont jó terep a nagypéntek-húsvét nagyünnep-duó előtt, hogy lássuk, merre, hány méter. Persze. De nem lehet.
Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet visszanézni. Dehogynem. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet reflektálni, nagyon is kell. A keresztény hagyományban sok szép példa van arra, hogyan lehet valamit lezárni együtt Istennel.
Hoznék egy példát a sok közül, egy lehetőséget a visszanézésre. A jezsuita kegyességnek része egy nagyon szép imagyakorlat, az examen. Loyola Ignác lelkiismeretvizsgáló imádsága ez, amit „Lelkigyakorlatok” című művében ír le. Érdemes utánanézni, értékes és nagyon is gyakorlatias imamód, protestáns szív és ész számára is vállalható és gyümölcsöző. Én például nagyon szeretem examennel lezárni a napot.
Az examenből is inspirálódva állítottam össze néhány gondolatot, aminek a segítségével lezárhatjuk a nagyböjti időszak személyes hitbeli, lelki részét. (Lehet szabadon formálni, ha jónak látszik, akár egy csendeshétre vagy más helyzetekre alkalmazni.)
- Imádságban Isten elé állva, először is emlékeztetem magam, hogy nagyböjti időszak Istennel közös út volt, ahol végig velem volt ő, kísért és vezetett. Ez adja a legnagyobb értékét a mögöttem lévő tapasztalatoknak, bármi is történt: Jézussal lehettem együtt abban, ami sikerült.
- Kérem a Szentlelket, hogy ő világítsa meg a mögöttem lévő lelki utat, hogy tudjak elszakadni a saját elképzeléseimtől és úgy lássam a böjti időt, benne saját magamat, ahogyan ő megmutatja. Ezzel együtt mutasson rá az én helytelen és káros meglátásaimra, gondolataimra magammal kapcsolatban.
- Hálát adok minden ajándékáért ennek az időszaknak. Nem csak az eredményekért, felismerésekért, kapott válaszokért (ha voltak), hanem a nehézségekért, küzdelmekért, a lemondásért is hálát adok. Átgondolom, hogy mivel gazdagodtam, sorra veszem, mivel lettem több és elmondom Istennek.
- Végignézek még egyszer a böjti időn. Mik voltak az örömteli részei és mi volt a leginkább megerőltető? Hol tudtam legyőzni magamat is és hol látom úgy, hogy elbuktam? Milyen érzések voltak bennem akkor, amikor ezek történtek? Most milyen visszanézni rájuk?
Átgondolom, hogy ezeken keresztül hogyan és miben tapasztaltam meg Isten jelenlétét, miben láttam, sejtettem meg a nyomait? Milyen igék, bibliai részek váltak fontossá? Miben látom egyértelműen Isten vezetését? - Ezek után szabadon elmondom imádságban Istennek, ami bennem van, ami megszületett. Hálát adok a gyümölcsökért, bocsánatot kérek, ha vétettem valamit, magasztalom azért, amilyen.
Segítséget is kérek a továbblépéshez, hogy azt, amire rátaláltam mellette és vele, az ne vesszen el. Imádkozom a jelen problémáiért. Imádkozom azokért, akiket lélekben vagy a valós életben Isten elém hozott a nagyböjt folyamán. Hálát adok azokért az emberekért, akik segítették és támogatták a böjtömet (pl. a családtagjaim), azokért is, akik Isten eszközei voltak. - Lezárom az Úri imával.
Én valahogy így fogok visszanézni arra, amit vállaltam, amit szerettem volna, ami teljesült és ami nem. Így fogom visszanézve is keresni a Szentháromság Istent, akiért volt az egész. (Persze másként is lehet, ki-ki kutathatja a saját módszerét.) Aztán pedig nagypéntekre és húsvétre helyezem át a fókuszt, arra a Jézusra, aki böjtben is és böjtön kívül is Uram és Szabadítóm. Aki egyedül és valósággal értékelhet engem és bárkit. Akinek az értékelése gyógyítás és áldás.
