Hát, van, amikor úgy érezzük, hogy sehogy. Amikor annyira ránk nehezedik a jelen minden kihívása, hogy legszívesebben kimenekülnénk belőle. És amúgy az emberek nagy része sokszor ezt is teszi, ha csak a jelene nem szorítja elengedhetetlenül a markában.
Belemenekülünk sok minden másba, ami ugyancsak a mostunk része, de mégiscsak valami más. Kikapcsolódásnak hívjuk. Aztán van, aki a „bezzeg a régi szép időkben” címkéjű múltba-merengésbe menekül, vagy éppen a jövője álmodozásába vagy konkrét terveibe. Sokszor tudja mindez a jelen szorongásait gyógyítani, ha nem rögzül beteges módon.
Mi keresztények pedig az örökkévalóság időtlenségébe tudunk „kimenekülni” vagyis éppenséggel belekapaszkodni az ígéretbe, hogy nekünk nem itt van maradandó városunk, hanem az eljövendőt, a megígért örököt keressük. És onnan nézve az itt és most egészen másképp látszik.
Nem is olyan rossz megoldás néha perspektívát váltani. És az új nézőpontból feltenni kérdéseket vagy keresni válaszokat akár önmagunknak is. Rácsukni a kínzó vagy nehéz mostunkra az ajtót és – ha csak egy kis időre is – kiszabadulva levegőt venni. Önmagunkkal egyedül maradni.
Sok feladattal, felelősséggel, testi-lelki teherrel megfáradva erre lett lehetőségem a hétvégén. Helyettest kaptam és el tudtam menni haza. Itthonról otthonra. Sok évtizedes dunántúli szolgálatból vissza a dunamelléki szülővárosomba, pár napra édesanyámhoz.
Ilyenkor már csak a kis társasházi lakás falai, bútorai, a kirakott régi fényképek, a konyha ötven éve ugyanolyan járólapjai, ugyanazon eszközei is visszarepítenek a gyerekkorba. Egy világba, amiből akkor annyira nagyon felnőni és kinőni, kiszabadulni vágytunk, és most mégis gyógyító visszatérni, kicsit belemerülni.
Beszélgettem vagy csak együtt voltam idős anyukámmal, és legalább annyit kóboroltam egyedül a városban. Rácsodálkoztam régi szép, de most már lebontott házak üres telkére, felépült villákra, átköltözött vagy teljesen eltűnt üzletek hűlt helyére, felújított parkokra, újonnan emelt szobrokra. Biztosan másoknak is ismerős ez az érzés.
Úgy jártam be Kecskemétet kicsit, mint egy turista, de egyszersmind úgy is, mint aki az idő pora alatt eltűnt nyomok vonalain jár. Arra mentem négy éven át minden hétköznap a gimnáziumba… Emerre meg barátnőmmel, osztálytársnőmmel jártam végig az általánosba… De a sárga macskakövek helyett már aszfalt borítja az utcát, a régi trafikot elbontották, a piac is másképp néz ki.
Elmentem istentiszteletre is, ugyanabba a templomba, ahol megkereszteltek és konfirmáltam. De az akkor aktív lelkészek már öreg bácsikként ültek a padokban, a volt teológustárs prédikált, és csak néhány idős arc volt ismerős. Meg a most már szintén ötvenes volt ifis társaim. A fiatalkori „törzshelyemre” szerettem volna ülni a karzaton, de ott összeszerelt média-technika terpeszkedett – gondolom a felvételekhez, közvetítéshez.
Mégsem durcásan ballagva indultam haza, vagy a múlt után dohogva-sóhajtozva. Mert ahová visszatértem pár napra, ott életet találtam. És ez az élet nem kiölte a gyökereimet, hanem megtartotta. És ha kissé átalakítva is, de megőrizte és megmutatta nekem. Oda is, ide is tartozom, mert utat jártam be. És jó volt most erre az útra eminnen is ránézni.
Szüleim lakása a Budai-kapunál van, onnan a központba a legrövidebb út a Sétatér utcán, majd a Gyenes (aztán Marx, aztán megint Gyenes ☺) téren és végül az Arany János utcán át vezet. A tér végén, a régi SZTK-val szemben áll a piarista gimnázium, amely mellett anno mindig csak elrobogtam, rendszerint késésben. A patinás épület előtt sokáig egy trombitáló lány fémszobra állt – úgy emlékszem – akinek többször is ellopták a trombitáját.
A lány már rég eltűnt, de most az iskola előtti tér kövezetében egy számomra egészen új alkotást fedeztem fel. Egy napórát. Alatta olvasható, hogy Teres Ágostonnak ajánlják, aki itt született, volt kecskeméti piarista azután pápai bencés diák, később jezsuita biblikus teológus, matematika-fizika szakos tanár és csillagász professzor. Elsősorban napfizikával, kozmikus geofizikával, kozmológiával és bibliai csillagászattal foglalkozott. Fő kutatási területét a kronológia és a kozmológia filozófiai vonatkozásai képezték.
Különös napóra ez. Körben ott vannak a kövezetben az órákat jelölő számok, de a föld síkjából nem emelkedik ki semmi, aminek az árnyéka rájuk vetülhetne, se egy rúd, se egy oszlop, semmi. Középen viszont van egy idősáv, ami az esztendő hónapjait jelöli és alatta egy felirat: Lépj a dátumra, s árnyékod az óra mutatója. Ez egy ember-napóra!
Csak állok ott, ámulva hazalátogatásom búcsúzó üzenetén: Jó időnként kívülről rálátni az életedre, jó a múlt gyökereit újra megtalálni, elfogadással rácsodálkozni a megtett útra, de csak akkor tudhatod meg, hogy „hány óra”, akkor leszel képben önmagad felől is, ha beleállsz. Bele a MOST-ba. Felvállalva azt minden küzdelmével, nehézségeivel és örömeivel. Nem menekülhetsz, ne menekülj. Állj bele saját egész valóddal a mostba, amit Isten rád adott.
Lehet, életünk csak árnyék e földön (Jób 8,9), de ha a halál árnyékában járunk is (Zsolt 23), Istenünk őriz minket mint szeme fényét és elrejt szárnya árnyékában (Zsolt 17,8). Tudom, ha beleállok, nemcsak az én árnyékom, de a velem lévő Uram árnyéka határoz meg.