Az idei nyár lehet eljövendő életünk legenyhébb nyara.
Tudom, hogy sokaknak ez a mondat túlzásnak hangzik, sőt akár riogatásnak tűnhet. Pedig nem hatásvadász doomerkedés. Harminc éve követem figyelemmel a témát, és a folyamatokat szemlélve úgy gondolom, hogy semmi okunk nincs ezt riogatásnak tekinteni. Európa fölött most nem egyszerűen meleg van, hanem hőkupola ül a kontinens nagy részén. A magas légköri nyomás úgy zárja ránk a forróságot, mint fedő az edényre. A levegő nem tud kicserélődni, a hő napról napra gyűlik, az éjszaka sem hoz igazi enyhülést, a falak, utak, tetők és emberi testek és idegrendszerek lassan átforrósodnak.
A hőkupola nem különleges, egyszeri időjárási anomáliának látszik, hanem az új világ egyik visszatérő időjárási alakzatának. Nem az a kérdés, lesznek-e még forró napok, hanem az, hogy mikor tér vissza ugyanez a szerkezet, akár még ezen a nyáron. A légkörben ilyenkor óriási energia halmozódik fel, ezért a hőség vége sem lesz feltétlenül megkönnyebbülés. Amikor a bezárt, túlfűtött levegőt hidegebb légtömegek bontják meg, abból könnyen lehet rettenetes vihar, jég, szél, villámlás, hirtelen lezúduló villámárvíz. A teremtett világ vajúdik, kókadoznak a növények, szomjaznak az állatok, és mi emberek is megszenvedjük.
David Wallace-Wells Lakhatatlan Föld című könyvének egyik legerősebb fejezete éppen ezt a címet viseli: Hőhalál. A könyv eredetileg 2019-ben jelent meg, magyarul 2020-ban olvashattuk. Nem mai kötet, mégsem avult el, inkább a valóság érte utol. Ami néhány éve még apokaliptikus túlzásnak tűnhetett, az ma már egy átlagos időjárás-jelentés része. 2000 környékén a mezőgazdászok 2050-re jósolták azt az állapotot, amivel most vagyunk kénytelenek szembesülni.
Wallace-Wells nem csupán arról ír, hogy melegebb lesz, hanem azt mutatja meg, hogy a hőség sok más probléma mellett az emberi életünk alapfeltételeit érinti. Az emberi testnek hűlnie kell. Ha a levegő túl forró, ha a páratartalom túl magas (ez nem nálunk a legnagyobb probléma), ha az éjszaka sem engedi lehűlni a szervezetet, akkor a test lassan elveszíti védekezőképességét. A hőség ezért nem kényelmetlenség, hanem határhelyzet. A Nyugat Európából érkező emelkedett halálozási adatok ezt támasztják alá.
A hőség nem csak a testet támadja, hanem a lelket is: rontja a figyelmet, a tanulást, a munkabírást, az ítélőképességet. Melegben rosszabbul teljesít az iskolás, lassabban dolgozik a munkás, türelmetlenebb a vezető, ingerültebb a társadalom. Tartósan forróságban élő társadalmakban az intelligencia átlagosan alacsonyabb, mint az enyhébb időjárási körülmények között élőknél. A könyv felidézi azokat a kutatásokat is, amelyek szerint a gazdasági termelékenységnek van hőmérsékleti optimuma, és ez nagyjából 13 Celsius-fokos éves középhőmérséklet körül található. A túlmelegedő világban a társadalmak nemcsak jobban fognak izzadni, hanem rosszabbul fognak működni.
Nekünk itt, Magyarországon még viszonylag könnyű dolgunk van. Szenvedünk, panaszkodunk, hűtjük a házat, öntözzük a kertet, átszervezzük a napot. Több településen van már vízkorlátozás, a paksi atomerőmű teljesítményét is csökkenteni kellett, de még éppen elviselhető. Azonban a világ sok pontján a klímaváltozás, a hőség már gyökeresen alakítja át a társadalmat. Vannak helyek, ahol bizonyos napszakokban nem lehet dolgozni. Vannak városok, ahol a lakások nem hűthetők, az utcák nem árnyékosak, a víz nem magától értetődő, az egészségügyi rendszer pedig nem bírja el a hőstresszt. A szegény ember nem ugyanabban a melegben él, mint a gazdag. A beteg nem ugyanabban a melegben él, mint az egészséges. Az idős ember nem ugyanabban a melegben él, mint a fiatal. A hőség ezért igazságossági kérdés is.
Hívő emberként nem nézhetünk erre vállrándítva. Nem mondhatjuk, hogy ez csupán politikai divat, zöld hisztéria vagy világvége-hangulat. Vagy hogy gyerekkorunk nyarai is ilyen forróak voltak, csak nem hisztiztünk rajta ennyit. Egyébként pedig van légkondi, akinek nincs, az így járt. Hát nem! A teremtett világ vajúdik, és egy olyan új struktúra van születőben, ahol az embernek kevesebb szabad tere lesz. A bűneset óta tudjuk, milyen az, amikor az ember nem akarja elfogadni a kertet, hanem teljesen birtokba venni, felélni, kifosztani, profitot termelni belőle. Most ennek a hosszú történetnek érezzük a forróságát a bőrünkön.
Üdv az új világban! Ne essünk pánikba, mert az nem segít, és ne tagadjuk le a valóságot (ezt egyre nehezebb is lenne). Hanem legyen bennünk bűnbánat, józanság és irgalmasság. Bűnbánat, mert be kell ismernünk, hogy részei vagyunk annak a világnak, amely többet fogyaszt, mint amennyit a föld elbír. Józanság, mert fel kell készülnünk arra, ami jön. Irgalmasság, mert a hőségben először mindig a leggyengébbek kerülnek veszélybe.
Az alkalmazkodás ezért nem kényszerből fakadó szégyen, hanem kötelesség. Árnyékot kell adnunk, fákat kell ültetnünk, meg kell tartanunk minden vizet. Nem szabad minden udvart térkővel és betonnal leburkolni. Nem kell annyit füvet nyírni. Át kell gondolnunk a munkarendet, a nyári táborokat, a szabadtéri alkalmakat (például a REND-et), a templomi és gyülekezeti programokat. Ki kellene találni a lelkészek nyári viseletét, hogy ne csak állig begombolkozva, fekete öltönyben és palástban lehessen szolgálatot végezni. Ahol hűvösek a templomok, oda engedjük be bátran az embereket. Figyelni kell az idősekre, a betegekre, az egyedül élőkre. Egy gyülekezetben meg lehet szervezni, hogy ki telefonál rá a veszélyeztetettekre, hol van hűvösebb helyiség, hogyan tudunk vizet, árnyékot, segítséget adni.
Ez most már nem öko-teológiai szépelgés, hanem lelkipásztori, közösségi és hitvallási kérdés. Mert ha szeretjük a felebarátot, akkor nemcsak a lelkével törődünk, hanem azzal is, hogy túléli-e a kánikulát. Ha komolyan vesszük a teremtést, akkor nem elég, ha szépen prédikálunk róla, vagy ha könnyező emojikat biggyesztünk a csontsovány jegesmedvék fényképe alá, hanem tényleg megpróbálunk úgy élni, hogy a világ utánunk is lakható maradjon.
Wallace-Wells könyve nem könnyű olvasmány. Nem akar vigasztalni, nem kínál olcsó megoldásokat. Éppen ezért ajánlom, különösen most. Mert vannak idők, amikor nem az a szeretet, ha megnyugtatjuk magunkat és egymást, hanem ha nevén nevezzük a bajt. A hőség ma már új szín az időjárás-jelentés térképén (lila), és olyan üzenet, amit jó volna, ha még idejében meghallanánk.