Kevés olyan mondat van, amely annyira ismerősen csenghetne mindannyiunk számára, mint az, hogy: holnaptól abbahagyom. Életünk során valószínűleg mindannyian kimondtuk már legalább egyszer, hogy holnaptól nem iszunk többet, letesszük a cigarettát, egészségesebben élünk, kevesebbet eszünk, nem nyúlunk többé ahhoz a szerhez, amelyről tudjuk, hogy nem jó nekünk, vagy éppen nem veszünk el órákra a telefonunk kijelzőjének fényében. Elhatározzuk, hogy kevesebb időt töltünk a közösségi médiában, kiszállunk abból a játékból, amely teljesen beszippantott bennünket, vagy megpróbálunk másképp működni azokban a kapcsolatainkban, amelyekhez talán túlságosan is görcsösen ragaszkodunk. A függőségekről gyakran úgy gondolkodunk, mintha azok csak néhány kirívó esetben jelennének meg, és főként alkoholhoz vagy drogokhoz kapcsolódnának, miközben a valóság ennél sokkal árnyaltabb.
Vannak látványosabb és kevésbé feltűnő megkötözöttségek, de talán mindegyik ugyanabból a mély emberi tapasztalatból fakad. Abból, hogy valamihez újra és újra visszatérünk, mert úgy érezzük, ad nekünk valamit. Közben sokáig meg vagyunk győződve arról is, hogy mi irányítunk, hogy bármikor képesek lennénk megállni, és ha igazán akarnánk, egyetlen mozdulattal kihúzhatnánk magunkat ebből az egészből. Aztán egyszer csak észrevesszük, hogy valami megváltozott. Hogy amit kezdetben mi tartottunk kézben, az lassan minket kezdett formálni. És hogy utáljuk magunkat, amikor nem sikerült abbahagyni!
Sokszor hajlamosak vagyunk a „holnaptól” szó mögött egyszerű emberi gyengeséget látni, mintha a halogatás kizárólag akarat kérdése lenne. Pedig a valóság ennél jóval összetettebb. A függőség ritkán egyetlen döntés következménye. Inkább hasonlít egy lejtőhöz, amelyen az ember észrevétlenül kezd lefelé csúszni. Többnyire sok apró elmozdulás következménye. Olyanok, amelyeket eleinte alig veszünk észre, később pedig már nehéz megmondani, hol is kezdődött az egész.
Talán azért is halogatjuk a változtatást, mert az esetek többségében nem érezzük úgy, hogy az életünk múlna rajta. Nem érzékelünk azonnali veszélyt, nem ég körülöttünk a ház, és emiatt könnyen megszületik bennünk a gondolat, hogy ráérünk még. Az igazán sürgető dolgokat ritkán hagyjuk holnapra. Amikor valaki valóban azt érzi, hogy a saját vagy a szerettei élete forog kockán, egészen különös erő tud megszületni benne. Olyankor sokszor eltűnik a „majd egyszer” vagy a „majd holnap” bizonytalansága, és átveszi a helyét a most. Persze ez sem mindenkinél történik ugyanígy, és talán éppen ezért fontos óvatosnak lennünk, amikor mások történeteit nézzük.
Aki változtatni akar, annak a szívében már megszületett valami. Talán még csak halványan, még alig láthatóan, de ott van benne a remény, hogy létezik egy másfajta élet is. Egy teljesebb, szabadabb, tágasabb valóság, amelyben még van lehetőség újrakezdeni, korrigálni és másként folytatni az utat. Hiszem, hogy az első pünkösd alkalmával, ezzel a lelkülettel talált egymásra az a sok ember, akik később az anyaszentegyház első tagjainak nevezhették magukat. Érdemes feltenni azt a kérdést is, amelyet gyakran megkerülünk: miért tesszük mindezt? Miért eszünk olyasmit, amiről tudjuk, hogy nem jó nekünk? Miért iszunk, dohányzunk vagy drogozunk? Miért veszítjük el magunkat képernyőkben, kapcsolatokban vagy különböző pótlékokban? Azért, mert ezek a dolgok enyhítenek valamin. Betöltenek egy hiányt, tompítanak egy fájdalmat, vagy elviselhetőbbé tesznek egy érzést.
Itt vagyunk pünkösd küszöbén. Újabb megálló és újabb lehetőség ez mindannyiunk életében arra, hogy az Isten alakú űrt a lelkünkben ne újabb pótcselekvésekkel próbáljuk betölteni. Sokkal inkább arra hív bennünket ez az ünnep, hogy helyet adjunk annak a Léleknek, amely ugyanazzal a szeretettel van jelen ma is közöttünk, amellyel Jézus élt, megszólított és mindmáig szeret bennünket.