A mai, fejlett világot rohanó világként szokták jellemezni, mert mindenki szalad és nem ér rá semmire. Úgy rohangálnak az emberek feladataik és céljaik között, mintha örökké élhetnének ezen a földön. Nincs idejük magukra sem, a családjukat is csak futtában látják. De sokan már azt sem tudják megmondani szinte, hogy most milyen évszak van, hát még azt, hogy éppen melyik gyümölcsnek van szezonja. Vajon hova lett az idő? Hiszen egy nap még mindig 24 órából áll. Érdemes végiggondolni, hogy akkor mi történt velünk. Miért nincs időnk semmire.
Itt van például a világ ¼-én bevezetett, „haladó” megoldás, hogy az órákat át kell állítani, legyen téli és nyári időszámítás. Bár igazából a napot szerették volna átállítani, de az nem jött össze. Az idevonatkozó indián mondás rámutat a gyakorlat visszásságra. „Csak a fehér ember gondolja, hogy ha levág a takarója aljából és azt felső végéhez varrja, akkor hosszabb lesz a takarója.” Az energiaspórolásnak hirdetett óraátállítással több számítás szerint nem takarítottak meg valójában semmit, de tökéletesen össze tudták zavarni az emberek biológiai óráját. Sajnos az idő ide-oda tologatását nem mindenkinek a szervezete tudja tolerálni. Mintha csak a test öntudatlanul is jelezné, hogy az Úr előbb teremtette meg a napot, majd csak utána az embert. A teremtés óta fennálló viszonyban éppen ezért az emberi szervezetnek a naphoz kellene igazodni, nem pedig a saját maga által kreált óra mutatójához. Ha változtatunk, eltérünk a természetestől, annak mindig ára van. Persze az okosok időről időre felülvizsgálják ezt a kapcsolatot is, mert nem akarják belátni, hogy ez konstans, azaz állandó.
Hogyan torzul el a teremtéssel, a természetessel való kapcsolatunk? A környezetünket megváltoztattuk, hiszen rengeteg gép segíti a mindennapi munkákat az otthonokban. Ma alapnak számít a villanyvilágítás és a háztartási gépek sora pl. automata mosógép, hűtő, tűzhely(ek), porszívó, konyhai robotgépek stb. a háztartásokban. Ezek mind a hétköznapi munkák elvégzésének gyorsítására szolgálnak, tehát a használatukkal egy bizonyos mennyiségű időnek fel kellene szabadulni. Mégsem azt látjuk, hogy manapság az emberek annyira ráérnének, és azon töprengenének, hogy mit tegyenek a plusz órákkal.
Ehelyett mit tapasztalunk? Hajnali 5-6 körül kiveri az álmot a szemükből az ébresztő, amit csak azért nem törnek össze, mert sokba kerülne a telefon cseréje. Csukott szemmel papucsban kibotorkálnak a konyhába, hogy megigyák az első kávéjukat, amitől legalább résnyire kinyílik szemük. Aztán megindul a rohanás. Napközben az ébrenlét szinten tartáshoz plusz kávék kellennek. A vércukorszint összezavarásáról az élelmiszervegyészek gondoskodnak, hiszen az általuk létrehozott élelmiszerpótlókat a gyorsételeket árusító étterem- és élelmiszerláncok öntik magukból. Van rá kereslet, mert minden gyorsan és azonnal kell, nincs idő várni semmire sem. Estére fáradtan ér haza a család, vacsorára hozatnak valami gyorsételt, miközben már mindenki a saját telefonját nyomkodja. Nem érdekli egyikőjüket sem, hogy vajon mi is történt a másikkal, vagy csak igen felületesen. A saját szükségleteik legyenek kielégítve, ez a lényeg. Evés után mindegyikük megkeresi a maga helyét a virtuális valóságban: az egyik játszik, a másik egy sorozattal simogatja a lelkét, vagy éppen cseveg egy távoli közösséggel a világhálón. A mindenféle kütyük által nyert információ tölti meg a fejeket, miközben a gépekből származó kék fény ébren tartja a képernyőre meredőket. Elmegy az idő, de nem jön álom a szemekre. Rá kell segíteni altatóval, hogy legyen némi pihenés is. Kora reggel ismét szól az ébresztő és kezdődik elölről a taposómalom. Hétvégenként sem sokkal jobb a helyzet, mert akkor meg az addig elmaradott feladatokat kell bepótolni.
Azt gondolhatnánk, hogy a ma embere szinte lubickol a rengeteg lehetőségben, csak úgy szívja magába a sok tudást, hiszen ott van minden karnyújtásnyira tőle. Az emberiség nagy gondolkodóinak és tudósainak a műveitől roskadnak könyvtárak polcai, de többségük már egy-két kattintással elérhető otthon is. Sajnos mégsem az emberi szellem virágzásának vagyunk a tanúi, mert a többség a könnyebb ellenállás felé mozdult el. Gyorsan és azonnal kell minden. Ki ér rá vaskos könyvekkel, hosszan kifejtett eszmefuttatásokkal bíbelődni?! Már rég nem számít az sem, ha valami nem igaz, a lényeg, hogy jól hangozzon, és az mondja, akinél az aktuális kolomp van. És a sokaság gondolkodás nélkül elfogadja, simán követi azt, ami éppen divatos. Szinte alig látja be valaki, hogy micsoda megtiszteltetés Shakespeare, Arany, Mikszáth és a többiek gondolatait olvasni. Mert ezek a nagy emberek ma is hajlandóak szóba állni velünk. Ők, akik nemcsak odavetnek nekünk valamit, hanem van mondanivalójuk, akik számtalanszor meg is rágták a gondolataikat, mielőtt papírra vetették volna azokat.
Újra megérkezünk a korábbi kérdéshez: Hova tűnnek el az órák? Úgy néz ki, hogy nem a nagyokkal való párbeszédben mennek el, hiszen az emberek többsége két oldalnál hosszabb dolgot nem olvas el önszántából, sőt még ennyit is egyre ritkábban tesz meg. Miért? Mert annyira csak a saját kis buborékjukban léteznek az emberek, hogy nem érdeklik őket a külvilág hírei. Egyébként is a rengeteg információ mellett sok a dezinformáció is, ami csak növeli a káoszt. És nincs senki, aki megmondja, hogy melyik a valós hír és melyik az, ami a kiagyalója zsebét tömi csupán. A régi világban egy TV csatorna volt, az is hétfőn szünetelt. A műsorszolgáltatás este 10 órakor véget ért, hiszen másnap munkanap következett, az embereknek pihenni kell. Ugye milyen szörnyű is volt? Akkortájt a bemondók kulturáltan viselkedtek, véletlenül beszélni is tudtak, és nem haltak éhen vagy szomjan, ha az adásidőben nem táplálkozhattak vagy kortyolgathattak. Azt nem állítom, hogy mindig, de időnként még volt tartalom is. Az egész ország ismerte a futó reklámokat vagy az aktuális sorozatok szereplőit, ez adott egyfajta közösségi élményt. A jelenben rengeteg TV csatorna közül lehet válogatni a különféle streaming szolgáltatókról, videómegosztó portálokról nem is beszélve. Mára már egyáltalán nem elvárás, hogy kultúrlény legyen az, akit felvesz a kamera. Sőt, inkább viselkedjen minél botrányosabban, mert azt jobban nézik és több reklámidőt lehet eladni vele. És ez a sok hiábavalóság csak úgy falja a nehezen megnyert időt. Meg kell említeni, hogy a média veszélyes fegyver, mivel a tulajdonosai, irányítói kedvére lúgozzák ki a közbeszédet és befolyásolják a társadalmi tudatot. „Az átlagos ember annyira együgyű, hogy csak nyomatékosan kell hangsúlyozni valamit, és ha az állítást gyakran megismételjük, igazságként lesz elfogadva.” /Paul Joseph Goebbels Németország propagandaminisztere (1933-1945) / Szörnyű azt belátni, hogy nincs semmi új a nap alatt!
Vissza kell mennünk az alapokig, hogy megfejtsük, hova tűntek el az óráink. Az emberiségben sokáig természetes közösségi háló létezett. Bár voltak egyénekre lebontott feladatok, de minden egyes tag cselekedete a csoport megmaradását szolgálta. A közösség kölcsönösen elfogadott és kialakult szabályok szerint működött. Az emberek a közösségben tanultak meg nemcsak egymás mellett, hanem egymást segítve is élni. A közösség tagjai nemcsak egymással éltek összhangban, hanem a környezetükkel is. Azonban a kis közösségekből, a falvak világából az embereket a gazdasági érdekek a nagyobb közösségekbe, a városokba vitték. A természetes, átlátható közegükből kiszakított, gyökértelen emberek a panelházak, a bérházak lépcsőházaiban már nem is nagyon köszönnek egymásnak. Vagy ha köszönnek is, nincsen semmi összetartozás tudat. Üressé vagy rosszul csengővé válik még az olykor megszokásból feltett kérdés is: Hogy vagy? Vagy miben tudnék neked segíteni? Bizalmatlanul gondoljuk: Mit akar ez tőlem, miért kérdezi?
Pedig minden ember pedig vágyik arra, hogy közösségben éljen, mert így lettünk megteremtve. Ki kell szabadítani az embereket a virtuális életből, mert az nem élet valóság, főleg nem teljessége, csupán egy látszatbuborék, ami elvonja a figyelmet az élet igazi természetétől. Ez persze nem egyszerű, mert ezért tenni kell, és az egyénnek magának is igényesnek kell lenni saját magával szemben is. A virtuálisan élt élet ugyanis a szobák belsejében maszatosan, gondozatlanul kütyüket nyomkodó vegetáláshoz vezet. Mindenkitől elzártan, a névtelenségbe burkolózva ugyanis azzá válhat mindenki, amivé csak akar lenni. Valódi teljesítmény és önvizsgálatra indító, jószándékú visszajelzés nélkül bele is lehet ragadni egy-egy állapotba. Az egyház ma is hirdeti a hit általi megszabadulás, megváltozás Istentől eredő üzenetét. A Lélek pecsétjével szólja az evangélium üzenetét, mely által Isten megmutatja átformáló erejét. Hív, hogy ne csak virtuálisan éljük az életünket, hanem olyan emberekkel is találkozzunk, akikkel kapcsolatban nem kell azon töprengeni, mikor odafordulnak érdeklődően hozzánk, hogy mit is akarnak tőlünk elvenni. A jó lelkipásztor gondozza és ápolja a rábízott lelkeket azáltal is, hogy az azonos érdeklődésű vagy élethelyzetű emberekből igyekszik csoportokat létrehozni. Sokféle példát látni erre különböző helyeken: férfi és női kör, ifi klub vagy egyetemista kör, babamama kör, hittanos szülők köre, gyászolók csoportja, házasságra készülők köre, felnőtt hittan vagy senior bibliakör, énekkar stb. De ezt a célt szolgálják a gyülekezeti kirándulások, túrák, diakóniai vagy egyéb más közös szolgálatok, megmozdulások, együtt végzett tevékenységek is. Így mindenki megtalálja a maga helyét a nagy közösségen belül egy átlátható kisebben is, szorosabbra szövődik az igazi közösségi háló. Különösen is fontos ez az olyan gyülekezetekben, ahol az emberek szinte már alig ismerik egymást. Az Úr ugyanis senkit sem akar egyedül hagyni a hit útján való járásban.
A Teremtőnek mindegyikünkkel van terve, hogy mit cselekedjünk, de ezt nekünk is fel kell ismernünk. Isten Szentlelkén túl rendre és keretekre van szükségünk, hogy meg tudjon változni az életünk, és hasznára váljunk egymásnak, a közösségnek is. Rajtunk is múlik, hogy megtaláljuk-e az elveszített időnket, és hogyan tudjuk jól beosztani, tartalommal megtölteni. Ne hagyjuk, hogy a nehezen megnyert órák homokszemekként folyjanak ki az ujjaink között.