Van bennünk egy rész, amely mindig máshol lenne. Víg Mihály a Balaton zenekar „Levert vagy” című dalában így fogalmazta ezt meg: „Minden pillanatban, Mindig más alakban Mindig azt szeretnéd, Ha mindig más helyen lehetnél.”
Vannak elképzelések, amelyek ezt a feszítő elégedetlenséget hajtóerőnek hiszik. Ez a vágy visz előre – ez persze butaság.
De most nem is erről az állandó vágyódásról van szó, hanem egy másikról.
Hová vágyunk, a magány, a kirekesztettség elől?
Adott egy amerikai rockbanda a nyolcvanas években, s mint ilyen, a kábítószer teljes bűvöletében. Aztán az egyik tag túladagolja magát, fiatalon meghal. Egy másik, az énekes ezek után tisztulna, szabadulna a szer uralmától. A többiek azonban nem. Az egy, aki már nem a hamis és gyilkos bódulat/ámulat részese, ezek után kirekesztve érzi magát a zenésztársak, barátok közösségéből. Nincs meg a közös élmény. Miközben ráeszmél, hogy mi mindent vesztett a kábítószer miatt, azt éli meg, hogy elveszíti azt a közösséget is, amihez tartozik.
Mit tehet egy alkotó ember, leírja ezt a belső ellentmondást, fájdalmat. Úgy írja le, ahogy átélte. Az utcákat járta, hogy legalább a város része legyen: „Úgy érzem néha, hogy teljesen egyedül vagyok, Mintha csak a város, ahol élek, lenne az egyetlen barátom… Magányos mint én, együtt sírunk… Nehéz elhinnem, hogy senkim sincs, hogy egyedül vagyok”. Mint egy fájdalmas zsoltár, mélységeket, szenvedést énekel, és kér, fohászkodik a megmentésért, egyfajta üdvösségért: „Soha nem akarom ezt érezni… vigyél arra a helyre, amit szeretek”.
Nagyon személyes szöveg lett. Kiírta magából, ennyi elég volt neki, nem szánta a nyilvánosságnak. Érthető, hiszen egy „tökös” bandáról van szó, az ilyen lírai melasz nem illik hozzájuk. Aztán a producerük meglátta a szöveget, megtetszett neki, a zenekar is ráhangolódott és készült belőle egy dal.
1992. március 2-án jelent meg a Red Hot Chili Peppers zenekar egyik legismertebb slágere, az „Under the Bridge” (A híd alatt).
Nem volt szokatlan már akkoriban, hogy egy zenekar szövegileg ilyen mélyre menjen, ennyire magából adjon valamit. Az viszont merőben meglepetés volt, hogy egy ilyen dal a slágerlisták élére kerüljön. A mainstream (fősodor) a felületes dolgokat szerette és szereti azóta is. A Red Hot Chili Peppers azonban áttört egy gátat az úgynevezett underground (alternatív) zenei világ számára, amiben épp az ehhez hasonló személyesség volt a tartalmi jellemző. (Zeneileg is teljesen más utat jártak, a hangzást is egyfajta önkifejezésre használták.) Új zenei irányzat vette át a vezető szerepet a toplistákon, és ezzel együtt a piacon is. Az underground hangos, de rövid ideig tartó uralkodását olyan nevek jellemezték, mint a Nirvana, Alice in Chains, Pearl Jam… stb. Rövid ideig tartott ez siker, és sok halálos áldozatot szedett a zenekarokból.
A Red Hot Chili Peppers még él, a nagypapakorú rockerek ma is aktívak, és már mindannyian (többé-kevésbé) tiszták a drogoktól. Anthony Kiedis arra soha nem adott egyértelmű választ, hogy hol van az a hely, ahova akkor vágyott. S bár vissza-vissza esett drogozásba, de azt tudta, hogy a hely, ahol lenni szeretne, az nem az alatt a híd alatt van, ahol mindenét odaadta a kábítószerért. A dalhoz készült videóklipben (amit egyébként Gus Van Sant rendezett) Kiedis pólóján ez a felirat olvasható: to hell and back (a pokolba és vissza). Valóban megjárta a poklot, és vissza is tért. „Mivel lehet a világot jobbá tenni – tették fel neki a kérdést. A kedvességgel – mondja. Ha eljutsz (szent) Péter kapujához, csak azt kérdezik tőled: tudtál kedves lenni másokhoz? Azért vagyunk itt, hogy csökkentsük a szenvedést a kedvesség és megfontoltság cselekedetével vagy akár egy mosollyal. És ez nem nagy ár érte.” Nem találtam arra utalást, hogy Isten felé fordult volna, de ezek a szavak arra mutatnak, hogy az a hely, ahol szeretne lenni, nagyon közel van a Krisztusban nekünk szánt helyhez. Közel, de talán még nem ott.
Ahogy a zenekar másik ikonikus tagja is egész közel került ehhez. Flea, a basszusgitáros, leszokva a kábítószerről szintén ürességben találta magát, és ezt az űrt Isten töltötte ki nála: „-Imádkozó srác vagyok. Imádkozom reggel, amikor felkelek, amikor lefekszem, amikor eszem… -Kihez imádkozol? – Istenhez. Nem vagyok vallásos, de hiszek Istenben. És megpróbálok olyan életet élni, amely tiszteletben tartja az Istenről alkotott elképzelésemet… Elkezdtem gondolkodni ezen a belső ürességen, és egy pillanatban Isten tökéletes értelmet adott mindennek.”
Szóval, hová vágyunk, ha ott vagyunk, ahol nem jó? Ahol elhagyatva, magányosan, kirekesztve vagyunk?
A napokban alkalmam volt egy fiatal szobrásszal találkozni. Ő tulajdonképpen egyfajta újjáalkotó – direkt nem teremtőt mondok. Elhagyott, kiselejtezett, kidobott, elhasznált alkatrészekből készít csodás szobrokat. A legkisebb dolgoktól kezdve, csavarokat, eltört szerszámokat, szegeket, villákat, kanalakat, láncokat épít egy egységbe, és lesz belőlük egy új mű része.
A Teremtő Isten is így alkothat velünk. A mások számára értéktelen életünket is „beépíti” valami szépbe és újba, a nagy egészbe, az Ő mennyei szeretetébe.
Szóval, hová vágyunk?
