„Humorban nem ismerek tréfát” – írta Karinthy Frigyes.
Elektromos olajtankert építenek Japánban. Ez nem vicc. A Rakéta nevű sajtótermék cikkez erről. Japánban hét nagy nehézipari vállalat összefogott egy ilyen projektben.
A humorról el lehet mondani, hogy bizonyos szituációk, vagy karakterek okoznak derültséget. Létre lehet hozni szándékosan is nyelvi eszközökkel, mint az irónia, szarkazmus, ellentétek kontrasztos szembeállításával, szójátékkal, vagy túlzásokkal. De igazán ezeket személyes élményként, vagy valamilyen közös élményanyag alapján át kell élni.
Valamikor életmentő a humor, a derű. „Mosolyog, integet, továbbmegy!” – mondja a Madagaszkár című film pingvinjeinek kapitánya.
Valamikor kiröhögteti magát valaki, hogy ezzel kivédjen egy bántalmazó támadást. Az osztály bohóca.
Van olyan is, amikor a humor közösséget teremt, mert osztozik a közös hibán, feszültséget old. Együtt nevetni jó.
Van olyan is, amikor a másik ellenében humoros valaki, és kigúnyolja, nevetségessé teszi a másikat. Ez utóbbi mindennek az alja.
Azt nem tudom, tudjuk-e, hogy valamikor nem nézték jó szemmel a humort. Platón és Arisztotelész elítélendőnek gondolták, mint olyan dolgot, amely lényege egy másik ember lenézése. A Középkorban is volt ilyen nézet, éppen az ókori gondolkodók nyomán. Végül a XX. századra a pszichológia már azt mondja, hogy jó stresszkezelő, mert átalakítja a feszültséget, szorongást, valamiféle „élvezetté”.
De mivel, vagy kivel lehet humorizálni? Ez jó kérdés. Van, aki nem érti a viccet. Azzal ne próbáljuk meg.
Valamikor a ’30-as években Sztálin beszédet tart:
– Elvtársak, a forradalom után legyőztük a belső ellenséget és országunk gazdasága gyarapszik, népünk boldog. De nem mindenki bízott ebben, ugye Ivan Ivanovics? – nézett jelentőségteljesen az említettre.
Ivan Ivanovics hazament, összekészítette a fogkefét, fehérneműt és várta a fekete kocsit. Várta-várta, de az nem jött érte. Telt-múlt az idő és a második világháború után Sztálin ismét beszédet tartott:
– Elvtársak, elkergettük az országunkba betörő németeket és szövetségeseiket, legyőztük a fasizmust, és erősebbek vagyunk, mint valaha! De nem mindenki bízott ebben, ugye Ivan Ivanovics? – nézett megint jelentőségteljesen Ivan Ivanovicsra.
Ő pedig megint hazament, megint összekészítette kis motyóját és várta a fekete kocsit, de az nem érkezett meg… Szálltak az évek és az ötvenes években Sztálin beszédet tartott:
– Elvtársak! Győzött a forradalom, a reformokkal megerősödtünk, majd hatalmas véráldozatok árán, de legyőztük a fasizmust. Nem volt könnyű dolgunk, mégis, még viccelődni is tudtunk, ugye Ivan Ivanovics?
Viszont a kedvenc történetem mostanában egy megtörtént eset. Owen Kay Garriott űrhajós nagy mókamester volt. Egyébként 1973-ban két hónapig élt az egykori Skylab űrállomáson. Izgalmas űrsétákat is tett és egy alkalommal megviccelte Robert Crippen repülésirányítót.
A következő „párbeszéd” zajlott le:
-Skylab, itt Houston, válaszolj! – tette fel az ilyenkor szokásos felhívást Crippen, ám legnagyobb meglepetésére nem Garriott, hanem a felesége válaszolt. A repülésirányító nem vette a lapot, hosszú, kínos csend következett, majd egy zavart kérdés:
-Mit csinálsz te ott?
-A fiúk már olyan régóta nem ettek házi kosztot, gondoltam, felhozok nekik egy kis ennivalót.
-De mégis hogy jutottál fel?
-Áh, csak felrepültünk. Gyönyörű fentről a látvány, elköszönök, nem lenne szabad veled beszélnem, viszlát – mire Crippen ismét hallgatásba burkolózott, majd megszakította a kapcsolatot.
Garriott személyes tárgyként magával vitt egy diktafont az utazásra, amire korábban felvette felesége válaszait. Az irányítóközpontban először nem tudták hová tenni ezt a beszélgetést. Persze később minden kiderült. Még Crippen is benne volt az átverésben, és úgy irányította a beszélgetést, hogy ne váljon gyanússá a munkatársainak.
Ránk férne a nevetés.
„Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.” /részlet Ady ADJA MEG AZ ISTEN/