Minden ember elérkezik élete során a „bezzeg az én időmben” korhoz. Van ebben némi szentimentális emlékezés a régmúltra, irigykedés a jelenkor fiatalságára, értetlenség az új dolgok iránt, de engedjük meg annak a lehetőségét is, hogy egyfajta érettség üti fel a fejét. Mindegy mi okból, de a generációk között húzódik egy olyan szakadék, amin szűk híd vezet csak át. Ennek a szakadéknak az egyik – ha nem a legfontosabb – mélysége a zenében jelenik meg.
Megnéztem az idei MTV Europe Music Awards közvetítését. Ha már egyszer Magyarországon tartották gondoltam, valamilyen hazafias büszkeséggel tekintek erre. De a büszkeség helyett csak a szomorúság töltött el.
Hol van már az a régi szép idő – kezdi a bennem is előtörő bezzegelés – amikor a zenei díjátadókon zenészek zenéltek, és a terméküket, a zenét adták el. Akkor is jelen volt a könnyűzenében a normaszegés iránti törekvés, akkor is „bezzegeltek” az idősebbek, de mindezek mellett azért elmondható, hogy születtek zeneileg is maradandók. Erre itt ez az idei rendezvény, ahol zene csak nyomokban volt fellelhető, ellenben a testiség ideológiája csúcsra volt járatva.
Azt azért jegyezzük meg, hogy az előzetes várakozásokkal ellentétben ez a műsor nem rengette meg a világot. A zenecsatorna ma már nincs abban a pozícióban, mint hajdan. A megváltozott fogyasztási szokások felborították azt a rendet, hogy a lineáris médiumok határozzák meg a fősodor irányzatokat. Abból a szemszögből viszont érdemes rájuk tekinteni, hogy számukra is fontos, hogy kövessék a trendet, hisz ebből generálhatnak nézettséget, amiből lefölözhetik a hasznot.
Tehát mit kínált ez a díjátadó? Zenét legkevésbé, ideológiának álcázott kirakatárukat inkább. Kivétel talán csak Ed Sheeran volt, akinek zeneisége bár távol áll tőlem, de ő valóban zenélt és énekelt – kilógva ezzel jelentősen a többiek közül. Előadott dalának líraisága azonban pont megfelelt az adott környezetnek: szövege bonyolultsága vetekedett egy vidéki diszkóban megszülethető szerelmi vallomással. Borzongás a szám címe, és ezt nyújtotta az egész este az egyszerű szemlélőnek.
Hogy mit fogunk kapni a díjátadó műsortól, azt már az elején a műsorvezető hölgy – bizonyos Saweetie (neve talán a „sweet” édesre hajaz némi afrikai nyelvjárással keverve) belépője sejttette. Antréjában bepillantást engedett művészetébe, előadva Best Friend című balladáját. Műve a barátságról így kezdődik: „a legjobb barátnőm egy nagyon rossz kurva”. Nos, a hölgy ezt a témát járta alaposan körül rímekbe szedve. Tette mindezt olyan ruházatban, ami túllépett a „sejtetni dolgokat” szintjén, keveset bízva a fantáziára. Ő egyébként díjat is kapott, mint legjobb előadó. A fenti opusát áttanulmányozva groteszk volt, hogy ezt a sikerét először Istennek köszönte meg.
Nem fogom végigvenni a fellépőket és a díjazottakat. A show az első pillanatától kezdve az utolsóig a testiség kultuszát hirdette, méghozzá olyan hamis módon, mint a záró, provokatívnak szánt angol „úr” előadása, aki „egyediségében” próbálta hozni a korai rockbandák hevületét, de csak arra futotta, hogy lesmárolta azonosnemű gitárosát, majd a berendezett kellék hangfalakat borította fel elég színpadias mozdulatokkal. A végső gesztusa akár az egész gála szellemiségét is jellemzi: vért köpött a kamerába, ezzel egyszersmind a nézők szemébe. Ezt az üzenetet kaptuk Európából, ezzel a hevülettel igyekeztek nekünk megmutatni, mi az elfogadható kiállás az LMBTQI+ ideológia mellett.
A felvonultatott sajnálatra méltó fiatalok áldozatok. Kaptak egy címkét: generation changes. A változás hőseinek nevezték ki őket, és elhitették velük, hogy művészek. Pedig csak annyira azok, amennyire minden tinédzser az, akit ellep a búskomor kietlenség érzése, a lázadás bármi ellen: szóval mint akárki a korosztályukból. Pechükre a jóléti társadalom kevés lázadásra való okot hagyott meg (persze nem így van, de ez más téma), ellázadták már elődiek a valamire való lázadni valókat. Nekiesnek hát a még megmaradt normáknak. Egy baj van csak ezzel, ha az is elfogy, nem marad semmi. Helyesbítek: már csak a semmi marad.
A vasárnapi díjátadónak álcázott rendezvény a testiség kultuszának és a devianciák éltetésének kampánya volt. A szivárványos ideológiák kéz a kézben vonaglottak egy színpadon a kielégülés után vágyó szeximádattal. Csak ennyit kínáltak a közönségnek, se többet, se kevesebbet. Azoknak a fiataloknak, akik korukból adódóan kétségek között próbálják túlélni a serdülő időszakot, miközben a jóléti társadalom egyre kevésbé szolgál kecsegtetőbb jövőképet, mint az „éld meg magad itt és most” szellemiségét. Kihasználva ezt a perspektívadeficitet politikai és gazdasági lobbiérdekek vezetik félre, csalják meg és lopják el a jövőt a felnövekvő generációtól, és teszik önbeteljesítő jóslattá ideológiájukat. És ehhez a kampányhoz felhasználnak bárkit, akit megidéz a siker, pénz, csillogás. Előadóink pedig lubickolnak ebben a szerepben, elhiszik, hogy ezek az saját megoldásaik, hogy ők a művészet erejével saját generációjuk messiásai, és minden problémára csak ezt a megoldást kínálják: testiség, akár még devianciák árán is. Húspiac volt ez kérem, nem a zene ünnepe.
