Mit kezdjen ma húsvéttal a nyugati világ? Van abban valami abszurd, hogy itt van egy történet, a Jézus feltámadásának a története, egy kétezer évvel ezelőtti esemény, amely a máig elér, olyannyira, hogy a közösségi emlékezet ünnepként tartja számon, de az általános gondolkodás, a mentalitás, a hétköznapi tudat már nem nagyon tud vele mit kezdeni. Ezt a nyilvánvaló eltolódást a régről hozott emlékezet és a mai tudat között a valaha volt nyugati keresztény társadalmak úgy hidalják át, hogy a feltámadásban közölt üzenettel nem kezdenek semmit. Nem látnak benne tartalmat, hanem pusztán leíró jelleggel tudomásul veszik, hogy a „keresztények” ilyenkor Jézus Krisztus feltámadására emlékeznek.
Kétségtelen, ennek a hozzáállásnak is van üzenete. Mégpedig az, hogy létezik a normatív ateista világkép, amelyet úgymond a természettudományok alapoznak meg, s amely általánosan elfogadott világképbe a feltámadás ténye egész egyszerűen nem fér bele. Hogy úgy mondjam, ismeretelméletileg kizárt. De miután az ünnep a történelem hordalékaként mégis csak az ateista modernitás szellemére rakódik, az ellentmondást úgy kell megoldani, hogy a feltámadás okozta intellektuális kihívást nem létezőnek kell tekinteni, s azt kell mondani, hogy van itt egy esemény, amelyben még némelyek, jelesül a „hívő” keresztények hisznek, amúgy pedig az egész történet nem érdemes komolyabb általános figyelemre. Így jön létre egy egészen abszurd jelenség a történelem egymásra rakódó rétegeinek eredményeként: itt van egy vallási ünnep, amelyben már nem hisznek. Ebben úgy minden benne van a mai Nyugat állapotáról. Aki pedig hisz benne, az a magánügye, maximum egyházi ügy, s majd néhány felejthető vágókép erejéig elmondja a tv, hogy mit mondtak a püspökök.
Holott húsvétnak igenis lehetne egyetemes mondanivalója, ha a ma normatív, ateista világkép kilépne önmaga végtelen korlátoltságából, s feltenné azt a kérdést, hogy vajon mitől van az, hogy a feltámadásban közölt valóságértelmezéssel egész egyszerűen nem tud mit kezdeni? Mitől van az, hogy miközben leragad a feltámadás mai természettudományos megközelítésénél, a történet valódi tartalma mellett vakon elmegy?
Nem a feltámadással van a probléma, hanem azzal a korlátolt, nagyképű, minden valódi emberi sorskérdést félredobó, magától értetődőnek tekintett, a technológiai „fejlődésbe” belekábult ateista világképpel, amely azt sugallja, mintha már eljutottunk volna az evilági üdvösség kapujához, s minden tudás birtokában, most már csak „haladni” kell a történelmi úton, s íme az ember egy kis igyekezettel beteljesíti önmagát.
Mert mit is üzen a feltámadás? Egész egyszerűen azt, hogy az ember üdvössége, végső és végérvényes jövője nem történelmi kategória. Azt üzeni, hogy az emberi jelenség problémájának végső megoldása túlmutat az emberi ittlét evilági dimenzióin. A feltámadás leszámolás mindenféle evilági messianizmussal, meghaladása annak a folytonosan kísértő illúziónak és utópiának, hogy az ember üdvössége az ember földi történetén belül elérhető. És még erre mondja azt a felfuvalkodott ateista valóságmagyarázat, hogy a feltámadás nem hihető! Holott, ha van valami, ami kíméletlen realizmussal szembenéz az emberi jelenség végső, kétségbeejtő helyzetével, az ember korlátoltságával és végességével, s nem enged mindenféle hamis illúziónak és utópiának, akkor az éppen a feltámadás üzenete. Nem a keresztény üzenet vezeti az embert valamiféle „túlvilági” illúzióba, hanem pont fordítva, ez a mai, torz, ateista szemlélet és életérzés ejt foglyul százmilliókat a maga hamis és illuzórikus boldogságígéreteivel.
A húsvét éppenséggel kritika. Leszámolás az ember evilági üdvösségének minden illúziójával. Ez a húsvét kíméletlen realizmusa.
Ugyanakkor ez mégsem tragikus életszemlélet. Sőt. Húsvétban kinyílik a horizont, átszakad az evilági bezártság burka, s láthatóvá válik az emberi sors egésze a végkifejlet felől.
