Az utóbbi években azt veszem észre, hogy az ünnepek, amelyek hosszú hétvégével járnak, istentiszteleti szempontból egyre elhanyagoltabbak. A magukat egyházhoz tartozónak valló emberek egy jó része felől üres maradhat templom, és nem kell megszólaljon a zsoltár, himnusz, dicséret. Ha megtehetik, utazgatva, fürdőzve, túrázva, kondizva, sportolva keresik a boldogságot. Vagy éppen elmaradt munkáikat, vagy éppen a hosszú szabadidőre tekintettel ide szervezett munkáikat végzik. Nem történik istentisztelet számukra. Így van ez húsvétkor is.
Közben pedig mindenhonnan ömlik ránk a tanítás, hogy meg kell élni mindent a maga teljességében. Boldogság, öröm, fájdalom, bánat. Mindent. Az ünnepet pedig a maga mélységében kell megélni. A pszicho, coach, és életvezetési tanácsadó nemzedék nagy tanításai ezek. Ezt külön kell megtanulni, külön díjakért.
Azt mondta nekem egy idősebb, tanult, hűséges gyülekezeti tag, hogy neki nem kell pszichológushoz járnia. Elmegy az istentiszteletre, kisírja magát, kimondja magából a rosszat, és felveszi a lehető legnagyobb örömet, hogy Jézus érte is odaadta magát, mert értékesnek tartja. Reménnyel indul neki a hétnek, ahol meg kell küzdenie a harcaival. Van neki bőven. De ilyen derűs embert ritkán látok.
Egy olyan társadalomban élünk, ahol mindenki boldog, gazdag akar lenni, és boldogságkereső modulokban gondolkodik. Utazás, munka, pénz, siker. Nem mindig jön az eredmény, vagy éppen nem az, amire számoltak. Vagy éppen minden megjön, de mégsincs boldogság.
Egy indiai, eredetileg szik vallású ember, Sundar Singh (1889-1929) megtért, Jézus Krisztus hirdetője lett. Az élete sokszor forgott veszélyben Keleten, és a békésnek nevezett Tibetben is. Ezt írja: „Egyszer a Himalájában ültem egy folyóparton. Kivettem a vízből egy gyönyörű, nehéz, kerek követ és széttörtem azt. A belseje teljesen száraz volt. A kő nagyon régóta a vízben volt, a víz mégsem hatolt be a kő belsejébe. Ez pontosan olyan, mint a nyugati keresztyén emberek. Évszázadok óta körül vannak véve keresztyénséggel, teljesen bele merültek annak áldásaiba, de a Mester (Jézus) igazsága nem hatotta át őket. Nem a keresztyénséggel van a baj, hanem szívük keménységével. Az anyagelvűség és az ész istenítése megkeményítette a szívüket. Így én nem csodálkozom, hogy sok ember nyugaton nem érti azt, mi is a keresztyénség valójában.”
A mi ünnepeink József Attila szavaival:
„Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot”
A Feltámadás napja, húsvét, kifejezetten olyan ünnep, ahol mélység és magasság, szenvedés, gyász, halál, új élet, öröm, vigasztalás váltják egymást. Ha ennek részese valaki, akkor már nem kell az élet teljességét fizetett lelki utakban keresni. Főleg, ha valaki még készül is rá. Szabad böjtölni és éhséget érezni. Szabad bűnösnek lenni, és a léleknek elsírnia minden bánatát, szégyenét. Szabad a megváltottak örömével élni, mert Jézus él, és megkönnyebbülni, hogy ez valóságosan megtörtént és valóságosan részese vagyok.
Pontosan úgy, hogy részese vagyok az istentiszteletnek is a közösségben. Ahány gyülekezet, felekezet, annyi szokás. Keresztút, passió, vigilia, húsvét hajnali, korai énekelt imádság, imaséta, húsvéti bál, közös tojáskeresés. Ki tudja az összeset felsorolni, amellyel megtalálhatjuk a békénket és a nyugalmunkat Isten tiszteletében.
Meg tudjuk-e becsülni azt, amink még van?
Az az indiai csodálkozott az európaiak keresztyén vallási társadalmi környezetén, amely az ő országában nem volt egyáltalán jellemző. Annyira fáj neki, hogy ennyi bizonyosság veszi körül őket, és mégsem történik sem csoda, sem megtérés, nincsen hit.
Kérdezem én, mivel van elfoglalva a modern, posztmodern ember? Addig hajtja a boldogságot, míg annyira megelőzi, hogy magányos, ünneptelen, magára maradt lény lesz belőle. „Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben.” Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal
Húsvét után ne azt jelentse, hogy meghaladtuk ezt. Hogy már nem kell. Boldogulunk nélküle. Hiszen azért boldogulunk, mert húsvét után vagyunk, ami nem elmúlt, hanem megtörtént, és örökkévalóságba emelte fel a kereszthalál, mint büntetés brutalitását és a bűn ítéletét, és a feltámadás látszólagos játszi könnyedségét, amint a brutális bűnt és büntetést leemeli az emberről és magára teszi Jézusban, Isten Fiában az Úr.
Húsvét után csak istentisztelet van, vagy nincs semmi.
(Kép: David Beeri: Golgota, 2002)
