Te Péter, aki annyira fogadkozol, hogy mindig hű leszel hozzám, de mindig elalszol, mikor csak egy órát kitartanod és velem imádkoznod kellene – szeretsz te engem egyáltalán?
Te, aki már elindultál felém, átélve azt, hogy akár a viharos tenger felszínén is van út hozzám, hogy az én hatalmamban járni milyen csodálatos élmény, mégis a körülményekre, nehézségekre figyeltél inkább, és nélkülem elsüllyedtél volna – szeretsz te engem egyáltalán?
Te, akinek mikor megtérésről és a teljes életedre adott kegyelemről és bűnbocsánatról beszélek, azt firtatod, hogy akkor most pontosan hányszor is kell megbocsátanod, ha ellened vétett valaki, és aki mikor üdvösségről és örök életről tanítalak, azt kérdezgeted, hogy akkor mi is lesz a jutalmad – szeretsz te engem egyáltalán?
Te Péter, aki hiszed és meg is vallod, hogy én vagyok a Krisztus, de amikor kiderül, hogy ez ezen a világon nem királyságot, hanem szenvedést és halált jelent, azt mondod: Szó sem lehet róla!, és aki fogadkozol, hogy sosem hagysz el, de még azon az éjszakán háromszor esküdözve-átkozódva megtagadsz – szeretsz te engem egyáltalán?
Nem vagy tökéletes, nincs olyan, hogy sosem hibázol, okozol csalódásokat – de szeretsz engem?
Tudod te, mennyire szeretlek téged?
Téged, aki az én tökéletességem fényében meg tudod látni saját esendő és gyarló voltodat, és ki tudod mondani, hogy: Bűnös vagyok!
Téged, aki mégis otthagytad a hálóidat, azt, ami túl fontos volt, vagy ami behálózott, mert meghallottad hívásomat: Kövess engem! – és igent mondtál rá!
Téged, aki láthattad már csodáimat, meggyógyuló életeket, az én végtelen hatalmamat, és ott fent a hegyen, megláttál engem mennyei fényben, hogy ki vagyok valójában, és annyira boldog voltál! Emlékszel?
Téged, aki mer kérdezni, és igen, képes heveskedni meg kételkedni, de tud hinni bennem és vallást tenni rólam mások előtt.
Téged, aki Simon voltál, de Péter lettél, mert kézbe vettelek és formáltalak, megváltottalak és megszentellek, mert én erre a kősziklára építeni akarok! Tudod te, mennyire szeretlek téged?
Téged, akiért odaadom az életemet, mert én vagyok a Jó Pásztor, mert annyira szeretlek!
Annyira szeretlek, hogy rád bízom azokat, akiket ugyanígy szeretek, akikért meghaltam, akik véremen megváltott drága kincseim.
Rád bízom őket, hogy legeltesd és őrizd az enyéimet. Nem muszájból, kényszerből vagy dicsőségvágyból, hanem ezzel a szeretettel, amit tőlem kaptál. Nem különbek nálad, de te sem vagy különb náluk. Szeretetből választottalak téged és őket is. És így bízlak egymásra benneteket.
Legeltesd, tápláld őket – ne a magad tárházából, akarásaiból és emberi okosságából, hanem – a tőlem kapott táplálékkal, vigasztalással, vezetéssel, az Élet Igéjével!
Őrizd és oltalmazd őket – ne a magad emberi erőlködésével, lelkesedésével, hiszen már látod, mire elég az, hanem – az én oltalmamat nyisd meg előttük, az én Erőmbe tereld be őket, amely megőrizheti őket minden gonosztól.
Én vagyok mindannyiótok Pásztora – Legeltesd az én bárányaimat! Őrizd az én juhaimat!