Feltámadtál, Uram! Legyőzted a halált! És azt mondtad, hogy aki Benned hisz, ha meghal is él. Hiszek Benned. Hiszem, hogy örök élet van Tenálad. Hiszem, hogy az élet, amit most még ebben a halandó testben élek, csak kezdete annak, amiért megalkottál. Szeretnék már most az örökkévalók szabadságával élni! Már most is Veled!
Uram, én nem rég jöttem. Én nem álltam jászolod felett. De te ott álltál édesanyám mellett, amikor két napi vajúdás után már úgy volt, hogy élve biztosan nem hoz világra, aztán mégis. És nem álltam a kereszt alatt se, amikor odaadtad valamennyiünkért az életed. De te ott álltál mellettünk, amikor Hozzád tartó édesapám fejét simogatva énekeltem a kórteremben, hogy hadd menjek, Istenem, mindig feléd. Igaz, hogy sokszor odaképzeltem magam a megkenetésedre igyekvő asszonyok közé, ahogy végig sietnek Jeruzsálem utcáin a sírodig, de nem voltam ott. Nem láttam az üres sírt, nem láttam az elhengerített követ, nem hallottam az angyalok szavát és nem futottam Veled össze utána, hogy összetéveszthesselek a kertésszel.
Én már akkor jöttem ide, amikor Te rég elvégeztél mindent. Nekem már csak járnom kell azon az úton, amit hős lelkek kitapostak előttünk. Én csak úgy itt vagyok, hogy mondjam, hogy feltámadtál, hogy élsz, és hogy visszajössz. Igaz, nem könnyű ez se. Egy egyre süketebb, egyre öntörvényűbb világban kell mondanom. Gondoltad volna, hogy eljön majd egy olyan kor, amikor gyakorlatilag ennek nem lesz hírértéke? Amikor az emberek sokkal inkább szeretnének egy talicska pénzt arra a pár évre, amíg itt vannak, mint örökké élni? Tudtad, hogy így lesz? Persze, hogy tudtad! De végigcsináltad mégis. És most sem fejezed be hamarabb a végénél. Hagysz időt. Mi meg itt állunk a végtelennek tűnő éjszakában a pislákoló mécsesünkkel, mondjuk az arra járóknak, hogy feltámadtál, ők pedig megvonják a vállukat, némelyikük odaböki hogy „és? akkor mi van?”
Uram, nem, nem akarok panaszkodni. Sőt! Hálás vagyok, hogy még van időnk mondani. És nézd, egész sokan vagyunk! Nem volt hiába, hogy előttünk is mondták már annyian! Fényszőnyeget terítenek lábaid elé pislákoló mécseseink, Uram! Gyere, vonj minket közel magadhoz! Olyan közel, hogy a felénk omló pokol ne érjen el!