Ízlelgetem az idegen szót. Van egy sajátos hangulata. Az UFO hívők nagyon szeretik, és erre tették fel az életüket, hogy a Földön végül megtalálják az idegenekre, a földönkívüliekre utaló jeleket.
Az idegen azonban teljesen mást jelent a földi kontextusban. Lehet melléknév, vagy valamilyen határozó, főnév. Elég sokszor előfordul, hogy a parókiára valami idegen ember akar bejönni. Vagy valaki a konyhát idegen terepnek érzi. Idegenkedik attól az ételtől. Esetleg idegen földön járok, ahol még sohasem. Idegen terepre tévedtem. Külföldi, vagy nem idevalósi. A történelemben voltak osztályidegenek. Most is vannak tájidegen, nem őshonos fajok, akár növényekről, vagy állatokról beszélünk.
Amikor Kosztolányi Dezső (BOLDOG, SZOMORÚ DAL) versében megfogalmazza, hogy mennyi mindene van és mire vitte.„Van már kenyerem, borom is van, van gyermekem és feleségem. … Fürdő van, üdíteni testem, langy téa beteg idegemnek, ha járok a bús Budapesten, nem tudnak egész idegennek. … De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón, úgy ásom a kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón, mint lázbeteg, aki föleszmél, álmát hüvelyezve, zavartan, kezem kotorászva keresgél, hogy, jaj, valaha mit akartam. Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban s már nem vagyok otthon az égben.”
De mindig van egy de. Itthon van e világon, de már nincs otthon az égben, azaz idegen.
Régebben olvastam egy történetet a bennünk élő idegenről. Amit talán magunk sem ismerünk.
Valahol a Balkánon egy veszélyes háborús területen haladnak át emberek az első világháború idején. Olyan senki földjén. Felbukkannak a szerb, meg a bosnyák martalócok is időnként. Az utazónak veszélyes, de menni kell. Ha az övéi jönnek, akkor jó, ha mások, akkor meg is ölhetik, de biztosan kirabolják. Két parasztember talál egymásra. Egyfelé mennek. Az egyik szerb, a másik bosnyák. Összeállnak, még örülnek is. Ha az egyik, vagy a másik népéből való harcias harcosok jönnek, akkor kimentik egymást. Az úton beszélgetnek, nagyon is jól megértik egymást. Több a közös bennük, mint ami elválasztja őket. Feleség, gyerekek, nagycsalád, föld, jószágok, munka, nehézség, betegség. Meg is állapítják, hogy nem is értik miért háborúznak egymással az emberek, mert annyi sok a közös probléma, meg öröm is. Persze van más nyelvük is, meg vallásuk is, de az emberségük az ugyanaz. Lassan áthaladnak a veszélyes szakaszon, innentől már nem kell számítani semmiféle martalócokra. Leülnek megkönnyebbülve, vidáman enni. Megosztják egymással a falatjaikat, a húst, kenyeret, zöldséget, gyümölcsöt, a hazait. Felszabadultak. A bosnyák előveszi a gyönyörű tőrét és vágj a kenyeret. A szerb irigykedve nézi a műremeket. Majd valami eszébe jut, és előveszi a szép pisztolyát. Mutatja, hogy kell tölteni, célozni. Éppen a bosnyákra céloz. Az nevetve mondja, nehogy elsüsd. Ekkor a szerbben megszólal valami hang. Hiszen az ellenségem. Mintha véletlenül tenné, de meghúzza a ravaszt és a mások holtan dől el.
A mi magyar sorstragédiánk, hogy különböző, nekünk idegen népek közé vagyunk zárva, akik pedig minket tekintenek idegennek. Ennek minden terhét hordani kell. A kirekesztés, az üldözés, az elüldözés, és időnként a halálos fenyegetettségét.
Tudjuk-e, hogy mi lakik az emberben, és mit miért tesz?
Ma annyiszor hallunk idegennek tartott emberek tragédiáiról, mert az idegenség sokszor tragikus. Még a legjobb indulatú emberek között is.
„idegen országban idegen emberek
járok az utcákon senkit nem ismerek
szólanék hozzájuk de ők nem értenek
ezen az én szívem de nagyon kesereg” /részlet Fordulj kedves lovam napszentület felé/
Szíriában, Irakban, Afrikában, Indiában, Pakisztánban elüldözendő, lemészárolt és lemészárolandó keresztyénekről, jazidokról, muzulmánokról hallunk, akik valahogy idegenné lesznek a körülöttük élőknek.
Pál apostol így ír a hit hőseiről és persze a vallási idegenségről: „36 Ismét mások megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. 37 Megkövezték, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve azok, 38 akikre nem volt méltó a világ; bolyongtak pusztákban és hegyeken, barlangokban és a föld hasadékaiban. (Zsidókhoz írt levél 11)
A legnagyobb átverés és idegenség, amikor keresztyén köntösbe bújik az, ami nem az, nem keresztyén, hanem teljesen idegen tőle: „Legalábbis kétségtelen, hogy az az Antikrisztus-gondolat, mely a bibliai – ószövetségi – értelmezés szerint a történelmi tragédia végső aktusát jelenti, nem egyszerűen hitetlenség vagy a keresztyénség tagadása, materializmus vagy valami ehhez hasonló, hanem vallási névbitorlás: Krisztus nevét az emberiség olyan erői sajátítják ki, melyek lényegükben és valójában idegenek és egyenesen ellenségesek Krisztussal és az Ő lelkével szemben.” (Vlagyimir Szolovjov Az Antikrisztus története)
Mi tesz minket idegenné és otthonossá a világban? Mennyire vagyunk részei a világnak? Az Isten által teremtettnek teljesen részei vagyunk. Az emberek által átrajzolt, átszervezett világnak hívőként már nem vagyunk teljes jogú részei. Más. Más az etikája, gondolkodása, értékrendje. Minden teljesen más. Nem véletlenül nyugszunk meg Isten világában, és leszünk zaklatottak a földi világban. Ha Jézussal tartunk, akkor az emberi világunk idegen lesz, azzá válik. Mi is idegenek leszünk az emberi világnak. De hát Istenhez tartozunk. De ott pedig otthon vagyunk. Ugyanakkor pont úgy nézünk ki, mint minden ember, de nem pont úgy élünk. Ez nem kirakat élet. Jó otthon lenni Istennél, mert nem idegenként tart számon. Jézus Krisztussal jársz, tehát hozzám tartozol. Ezt a mondatot szeretném hallani, ha eljön az idő.
