Van az a pont, amikor az ember egyszer csak elkezd rendet rakni maga körül. Kint is káosz van, bent is, aztán amikor a kettő összeér, megkezdődik a tisztulási folyamat. Mindannyiunk életében van valami, ami nem úgy alakult, ahogy szerettük volna. Nem bennünket választott a szerelmünk, úgy érezzük, becsaptak. Valaki elment, egy munka nem sikerült. És ott marad az ember a maga rendezetlen gondolataival, miközben valahogy mégis megmozdul benne valami.
Én ilyenkor ablakot pucolok. Nem különösebben költői tevékenység. Egy lavór víz, tisztítószer, rongy és csíkok, amiket újra át kell törölni. Mégis van benne valami meditatív, sőt nagyon tanulságos tapasztalat. Ahogy megtisztul a keret, úgy érzem, hogy bennem is rendeződik valami. A keret nem változik meg attól, hogy letisztítom. Ugyanaz marad. De látom, hogy megerősíthető, kijavítható, újrafesthető, ahogy vannak bennünk is dolgok, amelyekhez vissza lehet térnünk: értékek, határok, önbecsülés, önmagunkról való igaz tudás. Nem minden régi dolgot kell kidobni. Van, amit egyszerűen újra birtokba kell venni.
Aztán ott az üveg. Az üveg nem akadályozza meg, hogy kinézzünk, mégis könnyen elfelejtjük, milyen sokat számít, hogy tiszta-e. Pedig ugyanaz a világ van odakint. Csak más rajta keresztül nézni. Az életünkben is vannak ilyen homályos időszakok, amikor megtorpanunk, mert nem látjuk, merre tovább. Van, hogy egy csalódás vagy harag olyan közel kerül hozzánk, hogy eltakarja a távolabbi horizontot. Pedig attól, hogy most valami homályos, még van kilátás. Fontos időnként emlékeztetni magunkat arra, hogy nem csak a jó múlandó, a rossz is.
Valami hasonló történik József és testvérei között is. József megvendégeli őket, majd a serlegét Benjámin zsákjába rejtteti. Amikor később megtalálják, minden összeomlani látszik. Mintha egy régi történet ismétlődne. Egy testvér veszélybe kerül, a többiek pedig választhatnak: magára hagyják-e, ahogy egykor Józsefet hagyták magára, vagy most másképp döntenek? Ez a jelenet számomra ezért nem a káröröm pillanata. József és testvérei ebben a drámai pillanatban dönthetnek, hogy felülemelkednek a sérelmeiken, vagy maradnak a távolító mélységben.
Annak felismerését látom ebben a szituációban, amikor az ember végre tisztán látja: ami megtörtént, már nem tudom megváltoztatni, de azt, hogy most mit kezdek vele, még igen.
A teljes egész már biztosan nem változtatható meg. A múlt megtörtént. A rossz döntéseknek súlyos következménye lett és egyes veszteségeket nem lehet visszacsinálni. De a mikrodöntések még mindig ott vannak és lehetőséget kínálnak egy másfajta működésre és életminőségre. Egyetlen alkalom, amikor nem ugyanazt tesszük, amit korábban tettünk, már a felülemelkedés képességét ábrázolja ki. Itt még nem a megbocsátásról beszélek. Ez még csak az előszoba. Tudniillik annak felismerése, hogy vannak még belső erőforrások, melyek beizzíthatók. Ez a lendület érzete.
A lelki, de talán a testi gyógyulás is valahogy így kezdődik. Letöröljük a régi fájdalom üvegét, megigazítjuk a keretet és rácsodálkozunk arra, hogy képesek vagyunk tovább látni, mint azt gondolnánk. Ezzel egyidejűleg pedig visszatérünk ahhoz, ami bennünk valóban tartós. Mire a végére érünk, talán csak ennyit tudunk mondani: ma megtettem, amit megtehettem, és ez ma éppen elég.