„Add vissza mértékét az embernek.”
(Weöres Sándor: A teljesség felé)
Évforduló. 2021 volt. 2022 lett. A balgák fogadkoznak. De mostantól… A társasági emberek buliznak egy jót. Legalább együnk, igyunk, mulassunk, úgyis meghalunk. A bölcsek meg magukra húzzák a takarót, mert holnap is lesz nap, és felelős döntéseket kell hozni. Ki-ki vérmérséklete vagy a kulturális hagyományai szerint tölti ezt az éjszakát.
Azonban valamilyen módon mindenki tudja, érzi, hogy mégis váltás történik. Mégis megkülönböztetjük a többitől. Mégiscsak megjelöljük az idő fogaskerekén, hogy mostantól más van.
De változott valami a naptári évszámon kívül? A világmindenség, világegyetem, kozmosz igazán nem figyel erre a naptárállításra. A bolygók, naprendszerek, galaxisok járják tovább végtelen útjukat.
Isten időtlen. A világegyetem pedig hömpölyög, mint mindig. Néha egy csillag felrobban, egy fekete lyuk felfalja a környezetét. Esetleg létrejön valami új és megszűnik egy régi. De minden isteni törvények szerint isteni rendben történnek. Erre ember nincs hatással. Isten időtlen. Monoton megy minden a maga útján. „Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.” (Jelenések 22, 13)
Ebbe bele lehet szédülni. Az ember ezt nem bírja elviselni. Az ember véges, időben korlátolt. „És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik” (Zsidókhoz írt levél 9, 27). El sem tudja képzelni mi ez. Mi az a fényév. A millió fényév, vagy még nagyobb távolság. Ez a végtelenség frusztráló kicsiny lényekké nyom össze bennünket.
A véges embernek szüksége van arra, hogy ott ahol él, változatos napjai legyenek. Meg kell tudnia különböztetni a napokat, hogy ne sérüljön a pszichéjében. Ezért vannak ünnepnapok, jeles napok. „Azután ezt mondta Isten: Legyenek világító testek az égbolton, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és jelezzék az ünnepeket, a napokat és az esztendőket” (1 Mózes 1, 14).
Az ember számára fontos az idő tudása. Isten időtlen, de az ember az időhöz kötött, mert meghal egyszer és be kell osztania az életét. Az Isten időtlensége azonnal megbénítaná az embert. Meg merem kockáztatni, hogy a Törvény negyedik parancsolata erről is szól. „Emlékezz meg a nyugalom napjáról és szenteld meg azt…” Nekünk van szükségünk arra, hogy megtörjük az egyhangúságot, a hétköznapokat. Ünnepeljünk, pihenjünk, megemlékezzünk az Alkotónkról.
Istennek nem számít az idő, tulajdonképpen nincs is. Az embernek van szüksége rá, hogy mérje. Olyan, mintha csak nekünk lenne kitalálva, mert amúgy semmi értelme. Ami a világegyetemben értelmetlen, az azonban értelmesnek tűnik, sőt kifejezetten bölcs dolog az ember számára.
Születünk és meghalunk. Mielőtt beleszédülnénk az úgyis mindegy tehetetlenség érzésébe, azért csak jó, ha tudjuk, Isten valamit tervezett velünk és nekünk. „Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.” (1 Korinthus 15, 22)
A földi véges életünk megélésének a minőségéről van szó. Nem azért mérjük, tartjuk számon az időt, hogy elfoglaljuk magunkat és legalább addig nem egymást szekáljuk. Az se utolsó dolog. Azért mérjük, mert nekünk ez az idő adatott arra, hogy megkeressük és megismerjük Istent, az akaratát, és meg is cselekedjük. Jézus egy példázatban ezt mondja: „Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?” (Lukács ev. 12, 20) A bolond gazdagról van szó, akinek meg kell tanulni Isten szerint gazdagnak lenni. Mert nem az övé az idő.
Erre kaptuk az időt. Múlik, telik, fogy. Ez egy viszonyítás. A mulasztásnál nincs rosszabb. Amit megtehettünk volna, de már nem jön vissza többé a lehetőség. A legnagyobb mulasztás olyan napokat megélni, amelyben nem volt ott a végtelen utáni vágy és csodálkozás, nem volt meg az áhítat, nem volt velünk Isten. Csak Krisztusban kelünk életre. Kár lenne elengedni ezt a lehetőséget.
Két film azoknak, akik szeretik az idő témát: Lopott idő , A herceg haladéka
(Borítókép: Engin Akyurt fotója a Pexels oldaláról)
