Mielőtt idejekorán a hitetlenség gyanúja vetülne rám, szeretném leszögezni: igen, igaz. Ám, hogy ez pontosan mit is jelent, árnyalásra szorul.
Mi az, hogy igaz? Legtöbbször a tényszerűséget értjük alatta. Igaz az, ami valóban megtörtént, megismételhetően bizonyítható, mérhető, dokumentálható. Ami nem ilyen, az legfeljebb vélemény, doxa, hangulat, költészet. A probléma ezzel az igazságfogalommal az, hogy nemcsak a meséket, mítoszokat és a legendákat söpörjük le az asztalról, hanem az életünk jelentős részét is.
Nem lenne igaz az anyánk irántunk való szeretete? Hamis a szerelem tudatformáló ereje? Nem igaz, hogy a gyászban, vagy életünk más határhelyzeteiben kiesik az idő? Ezek nem laboratóriumi tények, mégis valóságok. A tényszerűség nyelve kiváló arra, hogy repülőt tervezzünk és építsünk, de gyenge arra, hogy ontológiai kérdésekre feleljen: miért élünk, és mit kezdjünk magunkkal, az élettel, a halállal, Istennel.
Itt jön a hívő ember nagy dilemmája. Ha a Bibliát igaznak tartjuk, akkor mit kezdünk azzal, hogya természettudomány mást állít? Mit kezdjünk a teremtéssel, a csodákkal, az angyalokkal, a tenger kettéválásával? Két világ feszül egymásnak: a modern ember tényigazsága és a Biblia szimbolikus, mitikus, teológiai, vallomásos világa.
Erre a feszültségre általában két reflexszerű válasz születik:
Az egyik menekül a világból. A modern tudás gyanússá válik, a kritika ellenség lesz, és a hívő ember úgy érzi, ha egy millimétert is enged, összedől a hite. Ilyenkor épülnek fel a hitbeli védművek, hogy mindent szó szerint kell érteni, minden hibátlan, minden tévedhetetlen. Ennek egy teológiailag kidolgozott formája az ún. bibliai tévedhetetlenség (inerrancia) doktrínája, amelyet a Chicagói Nyilatkozat (1978.) programja is erőteljesen képvisel. A Biblia tekintélyét úgy védi, hogy a tévedhetetlenséget nemcsak hitbeli, ontológiai és etikai kérdéseire, hanem a történelem és a természettudomány állításaira is kiterjeszti. Ennek következménye, hogy a világ nem több, mint 6000 éves, az evolúció tévedés, a geológia pedig tudatlanul hazudozik az évmilliárdokról. A Chicagói Nyilatkozat sokak szemében egy hitvallás: ha valaki elfogadja, az igaz módon hisz és közénk tartozik, aki nem, az minimum gyanús, de inkább hitetlen.
A másik menekülés ennek tükörképe: nem a világból, hanem a Bibliából menekül. Fontos könyv, nagy hatású kultúrtörténeti dokumentum, bölcs mondások gyűjteménye, szép erkölcsi tanításokkal – és ennél nem több, mert a kereszthalál már túl brutális. Isten szava helyett marad egy vallási múzeumi tárgy, mely érdekes, de nem kötelez. Az erre építő, jófejkedő egyház üzenetében harmatgyenge, a korszellem kegyeit kereső, mindennel megalkuvó. Katedrálisaiban szívesen alakít ki golfpályát, hátha sikerül kompenzálni hitbeli üzenetének gyenge vonzását.
Mindkettő menekülés. Az egyik meg akarja menteni a Bibliát a modern világtól, a másik meg akarja menteni a modern embert a Bibliától. Csakhogy közben mindkettő elveszíti a lényeget, a hit élő valóságát.
Létezik egy harmadik lehetőség is, nem a kettő között, hanem a kettő helyett. Marcus J. Borg, amerikai teológus (1942-2015) ír arról, hogy a bibliaolvasásnak van egy lelki fejlődési íve. Van a naivitás korszaka, mely szerint gyerekként vagy friss hittel természetesnek és igaznak veszünk mindent, amit olvasunk. Aztán eljön a kritika korszaka, amikor kérdezünk, összevetjük a bibliai tényeket a természettudományos eredményekkel, és ez meghasonlást, lázadást okoz. Sokan beleragadnak ebbe az állapotba. Vagy a kritika ellen lázadnak, vagy a Biblia ellen. Borg viszont azt mondja, hogy létezik a kritikán túli visszatalálás, amit ő posztkritikai bibliaolvasásnak nevez: a történeteket újra igaznak olvasni úgy, hogy közben nem tagadjuk a kritikai felismeréseket sem.
Ehhez hasonlít Paul Ricoeur kifejezése, a második naivitás. Ez nem visszacsúszást jelent a gyermeki kritikátlanságba, hanem visszatérést a szöveghez úgy, hogy közben a szemünk nyitva marad. Nem akarja kidobni a kritikát, hanem átlép rajta, hogy utána újra belépjen a szimbólumokon keresztül a hitvallás világába.
Az igazság fogalma mást jelent, mint amit mi köznapi értelmünkkel értünk alatta. Mert a Biblia igazsága gyakran nem a természettudományban jól működő tényigazság szűk definíciója szerint működik, hanem sokkal mélyebben. A nyelv legmélyebb rétegében, a mítoszok, szimbólumok költői világában. A Szentírást nem olvashatjuk egy tudományos kísérlet jegyzőkönyveként, hanem mint egy bizonyságtételt, igehirdetést az igazságról. Nem pusztán arról akar informálni, hogy mi történt, hanem arról formál, kik vagyunk, ki az Isten, és mivé lehetünk.
A Biblia igazságát három szinten érdemes különválasztani. Van a tényszerű, faktuális igazság. Vannak olyan részei, amelyek történeti állításokat tesznek, és ezek vizsgálhatók is. Ilyen mondjuk a Királyok könyvei. Egy másik szint a teológiai, metaforikus igazság. Egy bibliai szöveg nem attól igaz, hogy minden részlete tudományos értelemben dokumentálható, hanem attól, hogy mit üzen. Ez a mítoszok, a költészet nyelve. A teremtésről szóló leírás nem attól igaz, hogy pontról-pontra tényleg minden úgy történt hatezer éve, ahogyan le van írva, hanem a történet üzenete, amely korszakoktól, világképektől függetlenül minden hívő számára érvényes. A harmadik szint pedig a transzformatív, átalakító igazság. A Biblia akkor igaz, amikor igazságot tesz velünk. Amikor leleplez, megítél, megbocsát, felemel, gyógyít, irányt ad. Nemcsak állít valamit, hanem cselekszik. Isten Igéje, az átalakító, cselekvő Logosz. A református hagyományaink alapján mi mindig is azt mondtuk, hogy az Ige nem puszta szöveg, hanem esemény. Isten beszéde történik velünk. A Szentírás nem szimplán információt közöl, hanem megszólít.
Hogyan olvassuk hát a Bibliát?
Próbáljunk különbséget tenni a műfajok között. Az 1Móz 1-11 fejezete, a történelmi időn kívüli mítosz nyelvén szólal meg. Ábrahám története viszont már történeti leírás, teológiai olvasattal. A zsoltár nem jegyzőkönyv, hanem imádság, a példázat nem valódi történetet mond, hanem üzenni akar valamit, a Jelenések könyve pedig nem kozmológiai tankönyv, és nem is a jövő pontos menetrendje. A Szentírás nem egyetlen irodalmi műfajból áll, hanem sok hangból és műformából. Van benne imádság, költemény, bölcsesség, elbeszélés, prófécia, levél, látomás. Aki mindent ugyanazzal az elvárással, mércével néz, az előbb-utóbb vagy a Bibliát erőszakolja meg, vagy a saját kérdéseit.
A teremtéstörténet például nem azért van, hogy alternatív geológiát adjon, hanem hogy kimondja, hogy a világot Isten alkotta, ajándék, jó és szép, és az ember felelős pozíciót kapott benne. Sok bibliai történet nem attól igaz, hogy minden részlete modern értelemben dokumentálható, hanem attól, hogy helyreteszi a valóság rendjét: kicsoda az Isten, kicsoda az ember, mi a bűn, mi a szabadítás, mi a remény.
A történeti, irodalmi, nyelvi megközelítések lehetnek a Bibliát támadó fegyverek is – ezt kár lenne tagadni. Ám ugyanígy lehetnek tisztázó eszközök, melyek segítenek megérteni, mit mond a szöveg, mit nem mond, mire akar elvezetni és hová nem. A református hit nem attól református, hogy fél a kérdésektől, ezért megragad a jól megszokott barokkos körmondatok világában, hanem attól, hogy a kérdések között is ragaszkodik az Igéhez, mint élő, cselekvő szóhoz.
A gyermeki naivitás könnyen mondja: „így van és kész”. A cinikus kritika könnyen mondja: „semmi sincs úgy”. A második naivitás – a megérlelt, felnőtt bizalom viszont azt mondja, hogy a nehéz, ütköztető kritikai kérdések után is igaznak tartom mindezt, mert ez az örök élet beszéde, és visszatérek, hogy halljam. Nem azért, mert mindent értek, hanem mert felismertem, hogy az Ige nem egy problémahalmaz, amit cáfolhatok, nem is az én védelmemre szoruló tanrendszer, hanem az Isten szava; egy hang, amely megszólít, és amely előtt végül le kell tennem a fegyvert.
Nem a Biblia a legnagyobb botrány a modern ember számára, hanem a saját, beszűkült igazságfogalmunk. Hogy csak azt nevezzük igaznak, amit definiálni, mérni tudunk. A Szentírás igazsága nem abban áll, hogy minden mondata modern értelemben igazolhatóan igaz, hanem abban, hogy Isten valóságáról beszél. Ez a valóság pedig belép az életünkbe, megítél, megszabadít, átformál. Ezért a kérdés nem csupán az, hogy igaz-e a Biblia, hanem az, hogy mi mit kezdünk azzal az igazsággal, amely nem egy világnézeti vita alapja, hanem találkozás. A Bibliát nem arra kaptuk, hogy legyőzzön a kritikus érveinkkel szemben, hanem arra, hogy az élő Istenhez vezessen, és az Ő közelében, a szavakon túl, megszülessen bennünk az a felnőtt hit, amely már nem menekül sem a világból, sem a Bibliából.
