2011 nyarán rokoni kapcsolatok révén eljuthattam a világ túlsó felére, Ausztráliába. Ottani vendéglátóim elvittek Sydneybe is. A sok látványosság és szépség mellett érdekes, hogy egy jelentéktelen epizód is megmaradt bennem. Épp a kórháznál sétáltunk, ahol egy kifényesedett orrú vaddisznót ábrázoló szökőkútra lettem figyelmes. A helyi legendárium szerint jól meg kell dörzsölni az orrát, hogy szerencse kísérje az idelátogató turistát. Érméit pedig, melyeket a kútba dob, a kórház javára fordítják. Miután részt vettem én is a rituáléban, egy táblát pillantottam meg az aljánál, mely elmondta, hogy a szökőkút eredetijével Firenzében találkozhatok, ez csak annak a másolata. Akkor, abból a távolságból minden, ami európai volt szinte hazainak számított. Ettől függetlenül azért egy nagyot sóhajtottam, hogy egyszer azért szeretném látni az eredetit is több okból: (1) mert akkor baj nélkül hazaértem több mint 16.000 km távolságból (2) mert akkor eljuthattam a sok szépséget felvonultató Firenzébe (3) mert mégiscsak kíváncsi vagyok az eredetire, mert a másolat csak másolat.
13 év elteltével, amikor a megvalósulási szakaszba lépett firenzei utazásunk terve, érdekes módon egyszerre eszembe jutott ez a régi vágy, és feltétlenül fel akartam keresni a helyiek által kedvesen Il Porcellinonak, azaz malackának nevezett kutat. A másolat után végre látótávolságba került az eredeti is. Felkészültem, hogy a Mercato Nuovon kell keresni, a nagy tornyáról könnyen azonosítható Palazzo Veccio és a híres híd, a Ponte Veccio közelében. Azonban rá kellett jönnöm, hogy már ez sem az eredeti, az ahhoz vivő lánc ugyanis hosszabb, mint gondoltam. Történt ugyanis, hogy az 1640-ben ideállított, a Pitti palotából áthozott, szökőkúttá formált bronz vadkant, melyet Pietro Tacca készített Cosimo Il de’ Medici megrendelésére, 1988-ban egy másolatra cserélték. A Tacca által készített eredeti szobor 2004 óta a Bardini múzeumban található. No, oda pont nem terveztünk bemenni, mert Firenze millió múzeumának meglátogatását sem idővel sem pedig pénztárcával nem bírtuk volna. Elszomorodtam, hogy hiába vagyok itt a helyszínen, ismét „csak egy másolattal” kell beérnem. (Mint kutakodásom közben kiderült, sokfelé van „Malacka” másolat szerte a világon Franciaországtól az USA-ig, Ecuadortól Ausztráliáig.)
Végül azonban mégis megnyugodhattam. Ugyanis a híres Uffizi galériában járva mit látok!? No, mi hűsöl a Vatikánban őrzött Laokoón szoborcsoport XVI. század eleji másolata mellett a sarokban? Nem más, a híres vaddisznó eredetije. Kiderült ugyanis, hogy Tacca bronzból készült szobra is „csak” másolat. A görög mitológiában szereplő, Héraklész által legyőzött, hatalmas un. erümanthoszi vadkant ábrázoló szobor hellenista korból származó eredetijét a Mediciek a 16. század közepén hozták el Firenzébe Rómából, ahol anno megtalálták. A híres firenzei „Malacka” alkotója, Tacca nem is ezt az eredeti szobrot, hanem ennek egy itáliai márványmásolatát vette alapul, mikor elkészítette híressé vált másolatát.
Sokszor nem is olyan könnyű kideríteni, hogy hol van, melyik is, milyen is az eredeti egy-egy műalkotással kapcsolatosan sem. Mert készülhetnek nagyon jó, talán még az eredetit is meghaladó, tökéletesítő másolatok is. Az is megérne egy külön misét, hogyan lett a legendák pusztító vadkanjából kedves, turistacsalogató, jótékonyságra ösztönző malacka (A „malacka” szájába helyezett, leeső pénzt ugyanis Firenzében is eredendően a helyi kórház megsegítése érdekében hasznosították.), de ebbe most nem mélyednék bele.
Azon viszont elgondolkodtam, hogy a krisztusi tanítás, életforma továbbadásának egyfajta analógiája van előttem. Van ugyanis az eredeti, a történelem rövid szakaszában testté lett Jézus, akiben jól látható, hogy Isten milyennek teremtette, milyennek tervezte eredendően az embert. Azóta Róla, az eredetiről a különböző generációkban nagyon sokféle másolat készült. Mert tulajdonképpen az ő rosszabb-jobb másolata minden keresztyén élet. Tudunk olyan másolatokról, „szentekről”, akik hatalmas csodálatot és tiszteletet vívtak ki. És persze olyan gyenge másolatokról is, akik csak nyomokban tartalmaznak valamit az eredetiből. Még jó, hogy nem nekem kell megítélnem, hogy melyik másolat milyen, de van némi sejtésem arról, hogy melyik fajtából van több. Az azonban biztos, hogy egy jó másolat felkelti a vágyat az emberekben, hogy megkeressék és megcsodálják az eredetit. Erről szólt a Reformáció is: kutatni kell az eredetit, vissza a forráshoz. Reformátusként ezért nem elégedhetünk meg pusztán a jobb-rosszabb emberi másolatokkal, amikor Isten kegyelméből találkozhatunk az eredetivel is Szentlelke által. Hogy aztán mi magunk is az eredetinek olyan jó másolatai legyünk, hogy ránk nézve az emberek tényleg vágyjanak találkozni Jézussal. Még akkor is, ha a sokféle ilyen-olyan másolat között nem mindig egyszerű kiigazodni és eljutni Hozzá. A jó másolatnak az a titka, amiről Pál apostol, az egyik nagyszerű, híres „másolat” így írt: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.”
