Október 22-én éjjel a Pápai Református Kollégium Gimnáziumának falai között valami különös történt. Közel nyolcvan kamasz gyűlt össze, hogy együtt énekeljen, játsszon, táncoljon és imádkozzon. Hogy együtt lélegezzen fel egészen a magas mennyig tárva ki szívét. Az éjszaka nem a kimerülésről, hanem az ébredésről szólt. A tornaterem közepén álltam, és a körkörös elrendezés egyszerre tűnt hétköznapinak és szakrálisnak. A körök belülről kifelé nyíltak, mint egy hagyma rétegei. Ahogy képzeletemben lebontottam ezeket a rétegeket, nem fogyott el semmi, épp ellenkezőleg: kitárult valami. Mintha minden lehántott burok után egyre közelebb kerültünk volna a Mindenséghez, Istenhez, aki nem elvont fogalom volt azon az éjjelen, hanem tapintható jelenlét.
Az éj sötétje nem nyelte el a szív dobbanását. Inkább felerősítette. A dobbanások összeértek és valahogy szinkronba kerültek. Egy ritmusra lélegeztünk, egy dallamra mozdultunk. Legbelül a csetényi Oázis Worship zenélt, körülöttük pedig mi, kísérők és kamaszok ültünk, koncentrikus körökben, egyszerre kint és bent, testben és lélekben ültünk vagy álltunk és tapsoltunk. Mintha minden mozdulat, minden hang imává vált volna. Az éj mélyén megéreztem, milyen, amikor az ember igazán nincs egyedül. Hogy az ima nem csupán magányos suttogás, hanem közös pulzálás. A csönd és a zene, a nevetés és a könny egyaránt Istenhez tartozott.
Eszembe jutott, hogy mennyire más éjszakát élünk át most, mint 1956 októberében. Akkor is voltak fiatalok, akik éjjel fohászkodtak. Szabadságért, békéért, életért imádkoztak és talán erőért, hogy legyen bátorságuk a végsőkig kitartani. 1956 október 26-án, Mosonmagyaróváron több mint száz ember veszítette életét az ávósok sortüzében. Az ő éjjeli imáik között fegyverek dörögtek, a mi éjjelünkön viszont gitár és dob kísérte a szavakat. Ők életüket adták a hitükért és szeretett hazájukért, mi pedig, akiket Isten megkímélt a háború borzalmaitól, hálaadással emlékezünk rájuk. Emlékezzünk meg ezen a napon nagytiszteletű Gulyás Lajos levéli református lelkészről, aki október 26-án még békességre és nyugalomra intette az óvári embereket, majd alig pár hónappal később elítélték és kivégezték.
Hogy pontosan mit élhetett át ’56 forrongó népe a hasonlóan hűvös éjszakákon, mi csak sejthetjük. De talán mégis lehet valami közös velük. Akkor is, most is vannak fiatalok, akik felelősséget vállalnak tetteikért, döntéseikért és a jövőjükért. Akik nem a virtuális világ zajában, hanem Isten csendjében keresik az irányt. Ők azok, akik nem az éjszaka mámoros sötétjébe bújnak elmenekülve az eltorzult valóság elől, hanem ha kell, imával harcolnak a megmaradásért. Talán azt gondolnánk, ez semmi vagy vajmi kevés, mert inkább a tettek mezejére kellene végre lépni. De mi az ima, ha nem azzal az Istennel való beszélgetés, aki a történelem ura is? Az ima nem csak kérés, de válasz. Hányszor éljük meg, hogy mint a vak Bartimeus kiáltunk Isten felé: „Könyörülj!”, majd hangzik felénk is a kérdés: „Mit akarsz? Mi történjen veled?” Az ima az a lélegzet Istenben, ami visszahoz a jelen valóságába. Emlékeztet arra, hogy honnan jöttél és merre érdemes tartani, ha irgalmat és békességet keresel.
A kör közepén az ének szállt, a fények lassan elhalványultak, de bennünk valami kigyúlt. Neked utoljára mikor volt részed ebben?
