A tárgyalóteremben a bíró felteszi a szokásos kérdést a vádlottnak:
– Tudja-e, milyen súlyos bűncselekmény elkövetésével vádolják? Az ön ellen felhozott vád az egyik legsúlyosabb, amit ember elkövethet: emberölés – mondta a bíró nyomatékot adva az utolsó szónak.
– Tudom, bíró úr, és kérem, akasztasson fel minél hamarabb!
Erre a válaszra a sokat látott bírónak kicsit lejjebb csúszott a szemüvege, mert eddig leginkább különféle mentegetőzésekhez szoktatták a delikvensek.
– Az élet kioltásáról szóló ítéletet tőlem ne várjon, mivel az a jogrendszerünkben már nem szerepel. Ellenben az élet elleni bűncselekmények a társadalomra rendkívül veszélyesek, és a Btk. különös szigorral bünteti az elkövetőket. Én erről a pulpitusról független tárgyalást tudok ígérni magának, amit minden erőmmel be is fogok tartani. Ennek érdekében a következő tárgyalási napra igazságügyi elmeorvosi szakvélemény beszerzését rendelem el, hogy tovább haladhassunk az ügyben.
A következő tárgyaláson a bíró felolvassa a szakvéleményt, mely kimondja: a vádlott nem szenved semmilyen elmezavarban, sem a tett elkövetésekor, sem jelenleg. Beszámítási képessége nem korlátozott, tettei súlyát felfogja.
– Akkor folytassuk a tárgyalást! Felhívom a terheltet, hogy álljon fel, és foglalja el a számára kijelölt helyet.
A 85 éves vádlott próbált felállni és két botjára támaszkodni, de ehhez is szüksége volt a két fegyőr segítségére.
– Na, jó, inkább maradjon ülve a helyén. És kezdje! – mondta a bíró.
– Bíró úr, megöltem a feleségemet. – felelte a vádlott.
– Ezt látom az aktákból. Azt mondja el, hogy jutott el idáig! – szólt közbe a bíró.
– Talán két évvel ezelőtt történt. Egy délután hazaértünk a sokadik orvosi vizsgálat után, és leültünk a nappaliban. Az asztalon az a horgolt terítő volt, amit 45 éve kaptunk nászajándékba az esküvőnkre. De aznap más került az asztalra, ami nagyon lehangoló volt: a feleségem rákos betegségét alátámasztó leletek, melyek többszörös áttétet mutattak. Az én kórképem sem sokkal jobb, csak még nem vagyok annyira előrehaladott állapotban. Akkor merült fel bennünk először: ki lesz kettőnk közül az igazi vesztes? Aki egyedül marad, vagy aki elmegy? 45 évnyi házasság után mi már igazán egy lélek és egy test voltunk. Elmondtam neki, hogy én nem tudok élni nélküle. Akkor együtt sírtunk, és reménykedtünk, hogy hátha változik valami. Bocsánat, bíró úr… – mondta, majd elővette a zsebkendőjét, kifújta az orrát, letörölte a könnyeit, és folytatta. – Sajnos az egészségi állapotunk egyre rosszabbra fordult. Szegény feleségem már nem tudott meglenni fájdalomcsillapítók nélkül, pedig kemény asszony volt. Mindig is racionálisan látta a világot. Úgy döntött, hogy nem akarja tovább ilyen nyomorúságosan leélni az életét, mert ez már nem élet, csak szenvedés. Én pedig nélküle nem szerettem volna tovább élni, mert nekem ő volt a mindenem.
Újra elővette a zsebkendőjét. A könnyeket le lehet törölni, de az legtöbbször csak pillanatnyi megoldás.
– Döntöttünk, és le is írtuk, hogy a halálunkkal már végképp nem akarunk senkit terhelni.
– Ezt tudjuk. Azt mondja el, mi történt a bűncselekmény napján! – szólt közbe a bíró.
– Az a nap is úgy indult, mint a többi – folytatta a vádlott –, csak a feleségemnek a szokásosnál is nagyobb és hosszasabban tartó fájdalmai voltak. Délután odajött hozzám, átölelt, a szeme pedig könnyes volt. Azt mondta: „Most elbúcsúzom tőled, szerelmem, végleg.” Tudtam, mire készül, hiszen sokszor elmondta már. Láttam a kezében a kést, ahogy bement a fürdőszobába. Én meg csak ültem, és néztem magam elé, azt sem tudtam, hol vagyok.
– Az iratokban az áll, hogy a felesége kiabált. Idézem: „Pista, segíts! Pista, segíts!” – vetette közbe a bíró.
– Ez így igaz, bíró úr. Bementem a fürdőszobába. Láttam, hogy a feleségem felvágta az ereit, de még élt. Könyörgött: „Pista, segíts meghalni!” Megtettem.
Újra előkerült a zsebkendő, mert a zokogástól nem tudott tovább beszélni.
– Akar egy pár perces szünetet vagy egy kis vizet? – kérdezte a bíró.
– Egy korty víz jól esne. – válaszolta a vádlott.
– Ha már összeszedte magát, folytassa a vallomását!
– Igenis, bíró úr. Azzal a késsel, amivel szíven szúrtam a feleségemet, megpróbáltam magammal is végezni…További emlékeim már csak a kórházból vannak.
– Akkor én kiegészítem – mondta a bíró. – A tanúvallomások alapján a szomszédok nem tudták mire vélni a „Pista, segíts!” kiáltásokat, ezért az Önök segítségére siettek, még az ajtót is betörték. Ők hívtak mentőt.
Ítélethirdetés: Az eljáró bíróság meghozta elsőfokú ítéletét. XY vádlottat bűnösnek találta egyrendbeli emberölés bűntettében. A Büntető Törvénykönyv (Btk. 160. §) szerint, aki mást megöl, alapesetben 5-től 15 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A bíróság 5 év fegyházbüntetést szab ki.
Indoklás: A bíróság figyelembe vette az elkövető életkorát (85 év) és eddigi példás életútját, hiszen soha nem került összeütközésbe a törvénnyel. Lakóközösségének megbecsült tagja, aki mindenkinek a legjobb tudása szerint segített. A tanúmeghallgatások során a szomszédok és az eljárásban nyilatkozók kizárólag pozitív jelzőkkel illették. Az ítélet ellen a törvényi rendtartás alapján fellebbezésnek van helye.
– Tisztelt bíró úr! – kért szót az ügyész. – Szeretném jelezni, hogy fellebbezéssel élek a kiszabott büntetés enyhítése érdekében.
– Rögzítettem – mondta a bíró. – Tessék írásban benyújtani.
– A védői oldalról is fellebbezünk enyhítés és méltányosság miatt.
– Rendben van, ezt is rögzítettem. Tessék írásban benyújtani.
A bíró körülnézett, tekintete csendet parancsolt, majd így folytatta:
– A vádlott a másodfokú ítéletig szabadlábon védekezhet.
Ezután koppant a kalapács, és a tárgyalás véget ért.
Mindenki vitte magával a hallottak terhét. A szeretet és a fájdalom mind-mind az élet velejárója. Árnyék nélkül nem lehetne értékelni a fényt. A börtönben lévő vágyik a szabadságra, de attól, hogy valaki kint van és szabadon mozoghat, lélekben még lehet megkötözött fogoly. Ezen a tárgyaláson az elítélt a lehető legenyhébb ítéletet kapta, és átmenetileg sem fosztották meg a szabadságától. De lehet-e valaha is szabad? És milyen érzés mindezek után visszamenni a közös otthonba, ahol megállította azt a szívet, amely 45 éven át érte dobogott.
A legkülönlegesebb történeteket maga az élet írja, ez a dráma ugyanis valós híren alapul. Az emberi törvények alapján megszületett az ítélet, a földi igazságszolgáltatás – méltányosságból – meghagyta a vádlott fizikai szabadságát. Ám a lélek békéjét nem paragrafusok hozzák el. A nehéz csendben, a közös otthon üres falai és az emlékek között a férjnek már nem bírákkal, hanem a Teremtővel kell szembenéznie.
És mit tud mondani ezután egy keresztyén ember, aki megtanulta, hogy az élet szent, hiszen Istentől származik? Keressük a felelősöket? Hibáztassuk a társadalmat, a szociális ellátórendszert, a családot, a vádlottat vagy épp a feleségét?
Ezek a kérdések itt a föld porában maradnak, mert a fájdalom mélységére nincs emberi válasz. Van azonban egy magasabb rendű bírói szék, ahol nemcsak a tett súlyát, hanem a szív néma gyötrelmét és a szeretet végső kétségbeesését is mérik. Ott, ahol az emberi szó elfogy, és ahol a bűn és a szenvedés egybeolvad, egyedül az isteni kegyelem hozhat feloldozást, szabadulást. Ezt az irgalmas hozzáállást János levele így fogalmazza meg: „Mert ha a szívünk elítél is, Isten nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud.” 1János 3:20
