Ha néha rest vagyok, az Úr „kötelezőket” ad. Eddigi pályámból kimaradt a „Ti azért így imádkozzatok” című kötet, amiről már sok barátomtól hallottam, hogy bizony elég alapmű. Mit ad Isten: megkértek egy podcast-sorozatra e könyv szerzőjével és ennek témájában – elvégre 2026 az imádság tematikus éve egyházunkban. Minden szempontból találónak érzem ezt a tematikus évet és ránk fér. Arra viszont nem voltam felkészülve, hogy megdolgoztat ez a könyv már a bevezetőjében. És arra sem, hogy az élet mit produkál, miközben elmélyedek a szövegben.
Olvasom Kovács Endre könyvét, mely nem csak címében viseli a Jézus által tanított imádságot, hanem annak sorain, szűrőjén át ad alaposan sok átgondolni- és átdolgoznivalót az imádsággal kapcsolatban. Dolgozom fel és önkritikára késztet, és megkérdőjelez engem a könyv, pedig alig értem még túl a bevezetőn…
Nem fogják szeretni azok, akik egyértelmű útmutatások, panelek, leegyszerűsítések hívei, mert sokszor olyan mélyen jár titkokban a könyv, amit látszólag egymásnak ellentmondó, mégis egymás kiegészítő igazságokkal, dadogva lehet csak körbeírni. Ez az a komplexitása az életnek, amit a reklámok és a bármilyen irányú propaganda mélyen igyekszik elkerülni és ezért leszoktunk arról, hogy így is lehet gondolkodni.
Hogy míg az imádságban szükségszerűen ott az ember, addig ott van a Szentháromság is, és amíg mi csak a személyek közötti párbeszédbe csatlakozunk be, és a formát, keretet ők adják, mégis van benne szabadságunk… Vagy hogy egyszerre kizárólagos – egyedül Istenhez szól, mégis végtelenül nyitott, mert a teremtett világnak nincs olyan zuga, mely az imádság körén kívül maradhatna, és ha úgy tetszik a keskeny út és szűk kapu tágas térre nyílik.
Ezért érzem azt, hogy a könyvben érvényesül a Dunning-Krueger hatás, azaz, hogy amíg csak a felszínt karcolgatjuk, könnyű hangzatosakat mondani nagy magabiztossággal, és ahogy elkezdünk belemenni, elkezdjük látni az összetettségét is és menet közben elkezdünk szert tenni alázatra is. Látom, hogy ezt a könyvet olvasni kényelmetlen lesz. És várom is. Mert kényelmetlenség nélkül még sosem éltem meg fejlődést.
„Szenteltessék meg a te neved…”
Kapcsolatba akkor tudunk kerülni valakivel, ha elismerjük, hogy más, mint mi – mondja a könyv. Megfordítva rögtön a szemszöget: amikor mi azt tapasztaljuk, hogy valaki csak vásárlónak, célcsoportnak, a saját vágyai lehetséges beteljesítőjének vagy projekciói tárgyává tesz bennünket, akkor úgy érezzük, kihasználnak. Valójában az illető saját maga meghosszabbításaként, kiterjesztéseként értelmezett minket, nem kapcsolódott, nem figyelt, nem volt nyitott. Akkor a párbeszéd is valójában monológ, amihez csak vászonnak, falnak, elnyelőnek kellett a másik. Ezért is érezhetjük olykor erőtlennek, egyszemélyesnek az imáinkat, ezért is érezhetjük úgy, hogy a plafonnál tovább nem jutott. Még a sima emberi kapcsolódásainkhoz is az kell, hogy megengedjük, hogy a másik különbözzön tőlünk. Hát még Istennek, akinek a másságát a szent jelzővel foglaljuk össze, noha vaskos teológiai művek tárgyalják ezt a különbözőséget. Megszentelni a nevét nem jelent mást, mint elismerni ezt a másságot, meglátni Isten végtelen különbözőségét tőlünk. Innen indulunk az imádságban.
Olvasom ezeket a sorokat és okfejtést azután, hogy a közvetlen közelemben is kerekedett egy szóváltás egy politikai téma apropóján.
Érteni vélem az okait annak, hogy nem alakul ki valódi párbeszéd. Mert minden: az online tér algoritmusai, a saját pszichénk, a felszínes kapcsolataink mind megerősítenek abban, hogy minden, amit gondolunk, úgy van jól. Nem szükséges változnunk, felülbírálnunk magunkat, vagy meghallgatni egyáltalán a miénktől különböző állításokat. A mesterséges intelligenciáról nem is beszélve: mint egy rossz, hízelgő kisdiák dicsérget minden egyes promtom körül – ez számomra teljesen visszatetsző. Legyünk bár liberálisak vagy konzervatívak, akaratlanul is létrehozzuk azt a „safe place”-t, ahol minden csak abban erősít meg, amiben vagyunk. Ez viszont mindennemű kihívástól, sérüléstől, de egyúttal a gyógyulástól és a fejlődéstől, tanulástól is megfoszt. Nem ismerek olyan bibliai alakot, különösen nem hithőst, akit az Isten csak úgy hagyott, hogy éljen, ahogy annak előtte. Nem látok olyat, akit csak a már meglévő dolgaiban, kész személyiségében erősített meg és ne intézett volna felé kihívást, ne hívta volna megtérésre, ne kért volna tőle olyat, ami kényelmetlen valamilyen szempontból. És ez vezetett végül épp az áldáshoz, a mélyebb kapcsolathoz vele.
Bele sem gondoltam még abba, hogy ez a párbeszédképtelenség, a másik valós felismerésének és különbözőségei meglátásának a kerülése mennyire megmételyezheti az imádságot magát. Bele sem gondoltam, de mélyen igaz, hogy ha azt se tudom elfogadni, aki mást gondol a társadalom most éles kérdéseiről, mint én, akkor hogy akarnám elfogadni a tőlem végtelenül különböző Istent?
Az elismerés és a kapcsolódás persze nem kell, hogy egyetértés, vagy a saját nézet feladása legyen. Nem kell nekem oldalt váltanom a kapcsolódásért, sőt, talán épp megerősít a saját eddigi gondolatomban végeredményben. De a kapcsolódás annak a kifejezése, hogy te, én és a kapcsolat, a párbeszéd fontosabbak vagyunk, mint a témák, szalagcímek, tudatosan alánk tett narratívák.
Nem gondoltam eddig, hogy ugyanaz, ami kiütközik a kampány csörtéin és a durvuló közéleten, az ugyanaz, aminek egyenesági következménye az imaéletünk satnyulása és az istenkapcsolat csökevényesedése is. De ezt mutatta az élet és az Isten által rendelt kötelezőm együttállása.
Ez a könyv maga is megítél és felsebez, már érzem, pedig még se sok van belőle hátra… És várom azt, aki azt ígérte, hogy ha megsebez, hát be is kötöz.
A kérdés pedig, amit most hátrahagy, hogy lehet-e fontosabb bármi az istenkapcsolatomnál, (és akár az emberi kapcsolataimnál) és hogy hagyom-e rombolni. Megelégszem-e kevesebbel, mint a legfőbb parancsolat? Korrumpál-e a világ?