Az életnek része a születés és a halál is. A méltó életnek a méltó születés és a méltó halál is. Az élet egészében méltó legyen, hogy méltó életnek nevezzük.
De nem szeretem azt a szót, hogy kegyes halál. A halál hogyan lehet kegyes? Bár azt tudom, hogy arra gondolunk, mint a történelmi, és természeti népek, akik azt mondják, hogy amikor hirtelen meghal az ember, vagy a szenvedéseiből megmenekül egyik pillanatról a másikra, megszűnik biológiailag létezni, akkor ez nem más, mint az Isten csókja. Szerintem ezt értjük. Szerintem mind kiegyeznénk abban, hogy ha eljön az idő, akkor megcsókoljon az Isten.
Látogattam, és az idős asszony levette a lélegeztető maszkot. Sírt. Minden pillanat kínszenvedés és irtóztató fájdalom. Amíg énekeltünk, imádkoztunk, ő mondta ezt, addig volt fájdalom és félelem nélkül. „Szívemet hozzád emelem, és benned bízom Uram…”. Könnyek. „Te oltárodon, keserű pohárral, hittel áldozom…”
Elkeseredett szemek, majd egy vallomás. „Tiszteletes úr! Bocsásson meg nekem, de én nem tudok így élni. Nincs erőm, elfogy a hitem. Csak fekszem és tudom, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Nincs remény. A doktorok is mondták. Meghalok. Csak egyet kérek, ne mondja el a gyerekeimnek. Nem akarom, hogy fájjon nekik. Nem megyek már haza. Bocsásson meg nekem, de én úgy imádkozom, hogy vegye el ezt a nyomorúságos életemet az Úr, hívjon haza, mert nem akarok itt maradni. Nem jó itt lenni. Nincs miért, nincs célja, nincs reménységem.”
Néztem őt, aki hittel járt templomba, imádkozott és menne már, mert elviselhetetlen gyötrelmei vannak. Azt kérdezi, hogy bűnös vagyok, mert haza akarok menni, mert ilyen imát mondok? Utálni fog engem az Úr?
Magamban fohászkodom, talán kissé képmutató kegyességgel, azzal kezdem, hogy gyógyítsd meg Uram! Pedig emberileg mindenképpen esélytelen. Majd folytatom, hogy a Te kezedbe teszem az életét, mint ahogy ő is ezt tette. Bánj vele irgalmasságod szerint. Ezek voltak a legőszintébb imádságos szavaim. Mindegy, hogy hogyan mondtam, hogyan fogalmaztam, de azt mondtam, igen azt mondtam, hogy ha nincs esélye egy olyan életre, amelyben dicsérni tud téged, akkor vedd magadhoz irgalmadból, hogy meg is tapasztalja kegyelmedet élete végén. Most már én is kérdezhetem, hogy bűnös vagyok, mert így imádkoztam?
Egyébként a gyermekei tudták, hogy gyógyíthatatlan beteg, és azt is, hogy esélytelen, hogy innen élve kikerüljön, emberileg. Csak arra kértek, hogy ne mondjam el neki és ne keserítsem meg, mert így is nagyon nehezen viseli az életet. Ne kelljen az a terhet is cipelnie, hogy még a gyermekei fájdalmát is hordozza.
Nem kellett két nap, amikor a mi kis összeesküvés imádságunkat meghallgatta az Úr. Persze ezt lehet, én gondolom csak. Gyermekei jöttek, hogy nagyon szerették, és nagyon szerette Istent, és az Úr nagyon szerette őt, mert hazahívta. Meggyászoltuk, elkísértük, elbúcsúztunk.
Borzalmas dolog a szenvedés. Az elkerülésére tett kísérletek is azok. Alapvetően minden borzalmas, amely méltatlan és tehetetlen helyzetbe helyez, mind testileg, mind lelkileg szétmorzsol.
Utálom azt a szót, hogy eutanázia, (εὐθανασία ~ εὖ (eu) jelentése: jó, szép, kellemes, a θάνατος (thanatos) jelentése halál) De leginkább az íróasztal, vagy kocsmaasztal, jogi katedrák terméketlen vitái miatt. Olyan könnyedén beszélünk róla, mintha nem tragédia lenne, mintha nem egy életről szólna. Mintha nem egy élőről, aki tele van érzelmekkel, és anya szülte és voltak szép napjai, meg rossz napjai. Volt boldogsága és van reménytelensége.
Ha azt kérdezik, hogy lehetségesnek tartom-e az eutanáziát, akkor nemet mondok. Ha egyenes, határozott útmutatást várnak tőlem, akkor is nemet mondok. Mert ezt elvileg mondom. De mennyire mást mond a gyakorlat és tapasztalat.
Egy barátommal, már nincs köztünk, egyszer erről beszélgettünk. Hollandiában egy keresztyén ember ment egy szervezethez, hogy aktív eutanáziával segítsék meg élete végét. Beteg gyógyíthatatlanul. Az orvos beszélgetett vele. Ez feltétel, hogy józanul, önszántából, cselekvésének, felelősségének teljes tudatával történjen meg. Egy ponton eljutottak Istenhez és a hithez. Akkor azt mondta az orvos, hogy ezt önnek nem ajánlom. A kérdésre, hogy miért, csak az volt a válasz, hogy Isten elé kell állnia a hite szerint és el kell számolnia ezzel. Nem végeztek végül rajta sem aktív, sem passzív eutanáziát.
Utálom azt is, amikor az orvosi esküre fogva mindenféle kísérletezésnek vetnek alá embereket, hogy biológiailag még megpróbálják rendbe tenni, de maga a beavatkozás annyi fájdalommal, nyűggel, szenvedéssel jár, vagy még többel is, mint az eredeti betegség, és nincs semmi életminőséget javító következménye. Előfordul, hogy a beteg egy beavatkozás után a hátralevő pár hónapját ágyban fekve, különböző kezeléseknek kitéve fogja eltölteni. Míg ha nem történt volna beavatkozás, akkor ezeket az időket eltölthette volna az élete utolsó szakaszának kivételével viszonylag békésen, tevékenyen. Ezt láttam egy embernél, aki áttétes daganatos betegségében nem kért kezelést, műtétet. Még két születésnapot élt meg az unokáival és kisállatok születtek, és kiskert és minden. Az utolsó két hétben feküdt fájdalommal. Az orvosok azt mondták, hogy jól döntött, amikor a beavatkozás helyett ezt választotta. Mert figyelembe vették a család és a páciens véleményét. Elmondták, hogy a beavatkozások ágyhoz kötötték volna és a tapasztalatok szerint jó esetben egy éve lett volna, de az is tehetetlenül. De hát ezt is ki tudta előre?
Most tele a sajtó egy emberrel és egy betegséggel. Nyilván nem egy ember és nem egy betegség van, amely lassú halálra, kínhalálra ítéli az embert. Nyilván szeretne az ember, ameddig lehet, jól élni, majd amikor már nincs esély az általa is jónak vélt életre, hát elmenni. Most mással, örökségvadászokkal, hullarablókkal, érdekből segítőkkel, önző dögökkel nem foglalkozom.
Nem akarok itt filozofálni, mert akinek ez ténylegesen valós kérdés, annak kell ezzel megküzdenie. Lehetünk mi toppon mentálhigiénében, meg teológiában és orvostudományban, mégis az az ember fog ott szenvedni a testi bajától, a tudattól, hogy szépen lassan leáll az élete, hogy tudata megmarad, miközben egyetlen porcikája nem fog engedelmeskedni a tudatának. Ezt addig nem értjük meg, amíg mi nem kerülünk abba a helyzetbe.
Haragszik-e az Isten? Nem gondolnám. A mártíroknak is csak egy szót kellett volna kimondani, hogy megtagadják Krisztust, és nem haltak volna meg. De nem mondták ki és meghaltak életük delén. Mi a kedves Istennek a részünkről? Legyen csak ez a kérdésünk, és ha menni kell, menni kell.
Egy édesanya megölte a saját kislányát. Annyit azonban tudni kell, hogy gyógyíthatatlan beteg volt a lány, és életének minden perce kínszenvedés volt. A lány maga könyörgött, hogy vessen véget az édesanyja az ő szenvedésének. Aki végül megtette. Egy férfi megölte a súlyosan beteg feleségét, aki csak morfiumon élt már, és az is fájt neki, ha megtörölték az arcát. Túladagolta a morfiumot. Minden esetben a bíróság emberölés bűntettével ítéletet hozott, de végül elnöki kegyelemben részesültek. Voltak mentő körülmények. DE azt nem tudjuk, hogy akik megtették, milyen lelkiállapottal élnek tovább. Egy anya, aki a lányát. Egy férfi, aki a feleségét. Nem ítélkezhetem. Mert megoldás nincs. Jó megoldás nincs.
De tudom, minden eset, élethelyzet más. Szabad-e olyan általános törvényt hozni, amely nagy általánosságban semmire nem jó? Mert minden eset más. Minden esetet egyedileg kell megvizsgálni és a beteg, rászoruló ember felé a legnagyobb segítőkészséggel, empátiával kell fordulni. Isten felé pedig a legnagyobb tisztelettel. Mert az egyenletből ezt az Isten tételt, összetevőt nem lehet kivenni. Nem veheti ki a szenvedő. Nem veheti ki a szenvedőt segítő szakember, orvos, lelkigondozó, lelkipásztor, pap. Most én is csak a legnagyobb alázattal merek erről szólni, és kérve Istent minden helytelen gondolatom helyreállítására, és minden szenvedő felé a lehető legnagyobb empátiára. Persze ezzel nem mindenki ért egyet. Milyen jó, hogy Isten sokkal nagyobb a mi szívünknél.
De abban talán egyetértünk, hogy a méltó életnek a méltó születés és méltó halál is része. Lassan érteni fogjuk mit jelent, ha Isten szeret és megcsókol.
