Milliók imájában hangzik el a kérés ebben a pillanatban is: „Istenem! Vigyázz, kérlek rám, a családomra…!” Mindannyiunk dédelgetett vágya ugyanis, hogy majd jön valaki, a hős, aki mindent megold helyettünk és egy szempillantás alatt rendet tesz. Ezt látjuk a filmeken, ezt olvassuk a regényekben. Jön valaki valahonnan, hogy valahogy feloldja a problémát. A szenvedőnek pedig csak annyi a dolga, hogy ámulatba essen és hódolatát fejezze ki jótevője iránt.
Sokan így képzelik el Isten gondviselését is. Egy láthatatlan erőpajzsot tart körénk, ahol semmi rossz nem érhet. Végtére is, ha nem is fejtjük ki pontosan, mit értünk az alatt, hogy Isten vigyázzon ránk, ez az elvárás, hogy ilyen megmentő szuperhős legyen. Ha valaki autóba ül, elvárja Istentől, hogy vigyázzon rá, mintha ez azt jelentené, hogy nem történhet baleset. Vigyázzon ránk úgy Isten, hogy ne legyünk betegek, hanem gazdagok, szépek és mindig sikeresek legyünk. Úgy vigyázzon ránk Isten, hogy az ellenségeinket eltakarítja az útból és minden ajtót kinyit előttünk. Ennek az istenképnek valóban csak a filmeken és regényekben van realitása. Isten jelenléte és valósága teljesen más. Hamis és torz az istenképünk, ha csak ennyit látunk belőle. Hiszen ezzel a szemlélettel inkább önmagunkat istenítjük, és mint egy kiszolgáló funkcióként tekintünk Rá.
Pedig a Biblia mást tanít. Az oltalmazás nem csupán fizikai védelemről szól. Isten vigyáz ránk, de ez nem azt jelenti, hogy mentesülünk minden próba alól, hanem hogy azok között is megtapasztalhatjuk jelenlétét és tanítását. A „vigyázok rád” azt fejezi ki, hogy jelen vagyok melletted, számíthatsz rám. A „vigyázz magadra” arra hív, hogy felelősséget vállaljak saját döntéseimért és életemért. A „vigyázzatok egymásra” pedig közösségi dimenziót ad: egymást támogatva, egymás terhét hordozva élünk. Isten gondviselése mindhárom szinten működik: Ő tanítja meg, hogyan vigyázzunk magunkra, hogyan becsüljük meg egymást, és hogyan bízzunk Benne.
A 10 parancsolat éppen ilyen keretrendszer: azon keresztül vállalta Isten, hogy a népe Istene lesz. Ez a törvény nem öncélú, hanem út, amely megtanít a helyes kapcsolatra Vele és egymással. Amikor Jézus eljött, nem eltörölte ezt a törvényt, hanem gyakorlati életpéldáján keresztül közös hullámhosszra hívott bennünket Istennel. Aki követi Őt, annak élete olyan platformmá válik, ahol megtapasztalhatóvá lesz Isten oltalma. Ha az oltalom nem csupán elvárás tehát, hanem tovább lépünk annak gyakorlati irányába, hogy miként is vigyáz Isten ránk a hétköznapokon, kevésbé érezzük magunkat tehetetlennek. Nagyon is aktív részesei leszünk ennek a gondviselésnek.
Fontos hangsúlyozni: mindez nem azt jelenti, hogy a nem keresztények ki lennének zárva a gondviselésből – ilyet Isten sehol nem állít, sőt, azt olvassuk, hogy felhozza napját a gonoszokra és jókra egyaránt. Sokkal inkább arról van szó, hogy a törvény, amelyet Jézus életté tett, bennünk teremti meg annak elfogadását, hogy Isten ígérete szerint vigyáz ránk, de az életben ettől még jelen van a fájdalom, a szenvedés, sőt a szörnyűségek is. Ahogy Jézus mondta: „Én vagyok a jó pásztor; a jó pásztor életét adja a juhokért.” A pásztor nem a bajok teljes hiányát garantálja, hanem azt, hogy nem vagyunk egyedül bennük. Ez a valódi gondviselés: hűség, jelenlét és szeretet, amely átsegít a nehézségeken és formál bennünket, hogy mi is tudjunk vigyázni egymásra.
