Árvizek Németországban, Belgiumban, Hollandiában. Ausztriában szintén árad a Duna, és most már nálunk is.
Halljuk felhőszakadás, zivatar, szupercella. Nem is csak halljuk, de a bőrünkön érezzük. Hihetetlen mennyiségű víz szakadt a nyakunkba. Csehországban tornádó pusztított: egymásra rakta az autókat, épületeket fosztott meg a tetőzetüktől.
A hőség és vihar váltogatják egymást. Időnként jégesővel és villámokkal. Kadarkutat, Sellyét, Tatát és környékét letarolta a dió, tojás, mandarin nagyságú jég. Aggteleken mintegy órát verte a jég a települést.
Mondhatjuk, hogy tömbösítve, modulokban kapjuk a nyakunkba az égi „áldást”. Felsorolni is nehéz, hogy hány helyen milyen rombolást vitt végbe a természet ereje. Anyagi kár is jelentős, valamint ezrek tűntek el, százak haltak meg.
Nem szoktunk ehhez hozzá. Eddig mindig mással történt. Hallottuk Ázsiából, Amerikából. Most pedig itt történik a szomszédban, vagy velünk történik.
Szóval mindig mással szokott megesni, és mi csak a híradóból nézzük, miközben tömjük a sósat, nutellás palacsintát, vagy egészségtudatosan az aszalt almaszirmot. Leöblítjük valami lónyállal, sörrel, alkoholmentessel, vagy citromfüves, mentás limonádéval. Közben hüledezünk, hogy hű szegények, de sajnálom, esetleg még elgondolkodunk a bankszámlaszámot látva, hogy segíteni is kellene.
Mindig mással történik.
Egészen addig, míg ki nem fogy a festék a nemrég felújított fénymásoló és nyomtató készülékből. Amikor a fontos okirat két oldalából az egyiket sikerül csak kinyomtatni, míg a másikhoz az okos gép feliratozza, hogy „te balfék, nem látod, hogy nincs több festék?!”, és ráadásul angolul teszi, meg az arcodba nyomja a toner szót, ha már ilyen gépet vettél. Plusz narancssárgán villogtat egy gombot, hogy biztos észrevedd, hogy nincs tovább.
De ettől még nem lesz árvíz és jégeső. Az nem, de el kell menni tonerért a közeli nagyvárosba, a nyomdafestéket tűrő boltba, ahol mindig ugyanazt az utángyártott festéket kell venni, hogy ne sérüljön a fényhenger. Amikor sikerül megvenni meg elvégezni akkor már a többi beszerzést is, indulás hazafelé. De az ipari parknál már szinte tapintható a feszültség az elkerülő úton. Messzire látni. Armageddon felhői gyülekeznek. De hát nincs itt semmi. Lesz majd zápor, meg szél, mint máskor. Közeledik. Meg az út is arra tart. Menni kell. Elered az eső, megindul a szél. Már nem elég a szakaszos törlés. Kifelé a városból vezető úton aztán kopognak. Csak pici jég, borsónyi. Lassítani kell a felhőszakadás miatt amúgy is. A jég miatt is, mert a gyors autószélvédő üveg meg pár grammnyi jég azért csúnya dolgokat tud művelni, ha találkoznak. Pár grammnyi. De hát szétrobbant a szélvédőn. Ez korai Germelsdorfi cseresznye méret. Ez meg már szeder, meg kisebb dió, na jó, nem penyigei nagyságú.
A kis vackorfa fogadja be maga alá az út szélén a kocsi elejét. De nem tudja teljesen eltakarni a szélvédőt. Nem lehet öt méterre ellátni. Más álló autók fénye szüremkedik át az esőfüggönyön. Az ablaktörlő megy még, de a levelet és ágakat sodorja. Az ideg miatt nincs még kikapcsolva. Mert ugye nem logikus, hogy menjen. De annyi mindenre kell figyelni. Végül csak kikapcsolom. De addigra már csapatja a tojás és még nagyobb jég. Robban a szélvédőn, az autó tetején, a motorháztetőn. Kong az autó. Erős, határozott sorozatok. Az autó mellett hihetetlen mennyiségű víz hömpölyög. Megtelnek gyorsan a kis üregek. Amikor abba vágódik bele a jég, felveri méter magasra a vizet, mint aknatámadás után a robbanó szerkezet az aszfaltot.
Veri folyamatosan az utat, a kocsiszekrényt – felülről, oldalról. Mint egy lövészárokban. Durran és durran. Kiszállnál, takarót kellene az üvegre rakni. De valahol pontosan tudod, hogy ha ez fejbe vág, akkor Góliát története esik meg veled, csak Dávid és parittya nélkül. Tehetetlenül nézni a pusztító erőt, és várni. Ennyi. A félelem bekúszik a gondolatokba, és logikátlan döntésre sarkal. Elővenni egy esőkabátot és a kocsi szélvédőjéhez nyomni belülről, hátha ezzel meg lehet támasztani, ha mégis telibe kapja az üveget a jég. Mert telibe kapja. Hátha nem robban be az utastérbe, a vezetőülésre. Ekkor elveszik a bal oldali ablak légterelője, háromfelé szakad. Fejmagasságba, az arcodtól harminc centire. Majd bevág a baloldali „A” oszlopba, ahol az üveg felfekszik és hirtelen törik és szalad a repedés. Egyszeriben értelmet nyer az angolszász területeken felvett videók felkiáltása, hogy „Oh, my God!”
Belülről összeszűkül az ember lelke, szíve. Szűköl, hogy meddig még. A szavak nagyon egyszerűvé válnak, nincs finom imádság. Nincs belső elcsendesülés, sőt belső szoba sincs. Itt minden belső szobává válik. A külvilág, a többi autós sehol sincsen már. Nincs család, toner, falu, város. Nincs semmi, csak jég meg a félelem. Valahol Isten, aki hallja a hívó hangot. Időtlen idők óta tart, és imádkozol, hogy legyen vége Uram. Az anyja után síró kicsi őzgida, vinnyogó kis Vuk. Ilyen az ember. Még ha később le is tagadja. Nem tudod mióta tart már, és meddig még. Két perc vagy negyed óra? Az idő itt nem tényező. Eltűnt. Más dimenzió.
Mikor megcsendesül az idő és már csak pici jég hull, akkor tágul ismét a szem, a látóhatár, és kiderül, hogy öt méterre kidőlt egy fa, keresztbe az úton. Elindulnak az autók úgy, ahogy vannak. Mindenki menekülne innen. Szépen lassan indulnak, mintha tapogatnák a testrészeiket, hogy megvannak-e és működnek-e még. A víz hömpölyög a szőlőhegyről az út szélén. Jó két kilométeren keresztül centi vastag ág, lomb, levélszőnyeg az úton. Az eső szakad. A sokk után nem szabad gyorsan menni. Csak ezt mantrázza az agy. Nyugodtan, de biztosan. Élünk.
Csak otthon derül ki, hogy a VW T4 bár ezt is túlélte, azért a műanyag alkatrészek, indexbúra törtek, és tele van a kocsi benyomódásokkal, de a karosszériamerevítő hajtásokon is. Micsoda erő esett nekem útközben.
De nem ezek a törések, sebek nyugtalanítanak, mert ezek javíthatók. A tehetetlenség és kiszolgáltatottság. Megtört az az érzés, hogy mindent meg lehet oldani. Mert van az a pillanat, ahol nem megoldás van, hanem csak kegyelem. Ez az Isten ideje, tere, inerciarendszere, dimenziója.
Később tudtam meg, hogy ha egy-két perccel előbb jövök, akkor átérek ezen a pár kilométeren, és megúszom ezt a jégverést. Ha nem szaladok vissza kifliért, vagy tusfürdőért, vagy a vegán vagy mentes akármiért, humuszért.
Mindig mással történik. Egészen addig, míg nem velünk. Mindannyiunkra megérkezik Isten ideje. Pedig csak toner kellett a nyomtatóba.
