Ismét a mesterséges intelligencia borzolja a kedélyeket az igehirdetés területén. Már nem emlékszem ki írta, de ez a cím „Szerezzünk magunknak nevet”. Csak felkaptam a fejem, és kimásoltam pár mondatot.
„Ma ha hallok egy jó igehirdetést, akkor sokszor megfordul a fejemben, hogy ebben bizony részben vagy egészben a ChatGPT keze van. Az elmúlt években így vált számomra minden és mindenki gyanúsítottá.”
„Lesznek az AI-t használók, akik számára a kísértés az lesz, hogy ezúttal az AI által keressék a tökéletességet. Mindez azzal megfejelve, hogy maradinak bélyegezve lenézhetik a hagyományosabb felebarátaikat.
Az AI-t nem használók pedig továbbra is a „hagyományos” módszerekkel próbálják elérni az önmegváltást és a megistenülést. Náluk pedig azzal növekszik a kockázat, hogy könnyen farizeusi gőggel szemlélhetik az AI-t használó testvéreiket.”
Alapvetően nem a ChatGPT a probléma, ahogy olvasom. Az igehirdetés alapjai rengenek. Az egész írásban, lehet ironikus, szatirikus, ha komoly akkor komoly baj van, az igehirdetést, mint valami képzőművészeti alkotást jeleníti meg, amelyet tökélyre kell fejleszteni, és alkotójának dicsőséget hoz. Az utolsó sorokban tompítja az élét, amikor a valóság felé tesz pár lépést. „A legnagyobb kérdés … az, hogy miért ír egyáltalán prédikációt? Magát szolgálja, vagy azt, aki az életét adta érte? … Nemcsak az AI-al keresheti valaki a maga dicsőségét, hanem egy könyv fölé görnyedve, vagy éppen a saját, tökéletesen eredeti gondolataitól megrészegülve is. A kérdés még most is az: magamnak akarok nevet szerezni bármely eszköz segítségével, vagy annak a Jézus Krisztusnak, aki mezítelenül, teljesen eszköztelenül és összetöretetten volt értem a kereszten.”
Mikszáth Kálmán A BESZÉLŐ KÖNTÖS művében ír egy legendáról. Íme. III. Mohamed szultán seregével a Duna-Tisza közén keresztül Egerbe vonult. Alpári táborába magához hívatta Kecskemét követeit, akik ajándékokkal megrakodva érkeztek elébe (egy városi jegyzőkönyv szerint „vittenek száz ökröt, hatszáz juhot, tizennégy szekér kenyeret”). A kecskemétiek a szultántól egy török elöljárót (csauszt) kértek, hogy az megvédje a várost a lakosságot zaklató, portyázó törököktől. A szultán ilyen személyt nem adott, de küldött a városnak egy díszes kaftánt. A hagyomány szerint, ha ezt felöltötték és megmutatták az átutazó törököknek, azok térdre borulva megcsókolták a szegélyét és csak akkor maradtak a városban, ha arra a bíró engedélyt adott. „Varázserejét” a díszek közé hímzett szavak adták: „engedelmeskedjetek e köntös viselőjének”.
Van egy szabó, aki pénzt akar szerezni a kapitány fiának az esküvőjére, és ilyen díszes varázskaftánt varr a szomszéd település valamelyikébe, hogy őket is megkíméljék a török csapatok. Csakhogy annyira gőgös, magabiztos, hogy végül az eredetit adja oda, mert az övé tökéletes. Természetesen egy adott pillanatban törökök érkeznek, akik a hamis köntöst látva lefejezik a viselőjét, a szabót.
Ma pedig az igehirdetésről beszélünk, Isten szaváról. Nem kérdés, hogy sóval fűszerezett legyen, értelmes, lelkes és befogadható, érthető. Nem kérdés, hogy gyülekezetszerű, Igeszerű, korszerű legyen. De hogy tökéletes? A gyülekezetünkben vannak foltvarrók. Ők azt mondják, hogy amikor alkotnak, akkor a műbe szándékosan tesznek hibát, vétenek. Mert nem lehet tökéletes. Csak Isten tökéletes.
Alapvetően nem jó kategória a tökéletes igehirdetés és nem jó annak megcélozása. A sarat mindegy, hogy a családi ezüstkanállal, a menzai kanállal, szívlapáttal, homokozólapáttal, vagy arany kiskanállal kavarjuk és dobáljuk. A sár sár marad.
Alapvetően nem az a gond, hogy az igehirdetés tökéletes vagy sem, hanem Istentől való vagy sem. Isten üzenete vagy sem? Isten akarata van benne vagy sem?
Olyan nagy felelősség kimondani, hogy így szól az Úr. A próféták és hamis próféták is mondták. De csak a valós szónak lett jövője.
Az igehirdetésnek nem célja a magunknak szerzett dicsőség. Nem célja a tökéletes alkotás, mert mit használ az Isten hitelesítése nélkül. Isten akar megszólalni, és a kincseit cserépedényekbe rejti. A legkülönbözőbb módokon szólal meg, és gyermekek, asszonyok, bice-bócák, dadogók és még ki tudja miféle csepűrágók is mondhatják Isten szavát, ha valóban azt mondják.
Valamit az igehirdetésből, a lényeg, amit Isten mond, az nem belőlünk van. Annak formálása, alakba öntése, emberi értelemmel való befogadásra elkészítése az lehet dolgunk. De sokszor még az is egyszerűbb, mert pont azt kell mondani, amit pont mondott Isten.
A mi csatánk az üzenet megértésével kezdődik. Folytatódik az átadhatóvá tétellel és ott végződik, amikor átadjuk. Nincs ebben semmi saját dicsőség, névszerzés. Nincs itt semmi látnivaló.
Isten igehirdetésében bele lehet csúszni a népszerűség csapdájába, de a valóban Istennek engedelmes igehirdetők pontosan lenyesegették magukról ezeket a terheket.
Azt mondom: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.” 2 Tim 4, 2