Isten nem ügyfélszolgálat (Gondolatok az imádságról)

2026 az imádság éve egyházunkban, mely lehet egy szép, illendő projekt, vallásos sallang, vagy akár új életet és gyakorlatokat hozó felismerés is – rajtunk múlik, hogy melyik. Mivel a hívő emberek életében az imádság napi gyakorlat, ezért azt hisszük, hogy mindent tudunk róla. Pedig érdemes komolyabban ránézni és alapkérdéseket is feltenni az imádsággal kapcsolatban.
Kezdjük visszafelé: mi nem az imádság.
Az imádság nem lobbitevékenység. Nem a keresztény verziója annak, hogy ismerjük a döntéshozót és igyekszünk nála kijárni valamit, amit eredetileg nem akart volna megtenni. Aki így imádkozik, az Istenre úgy gondol, mint akit sok beszéddel meg lehet puhítani. Ez azonban végső soron antropomorfizálás, vagyis az Isten saját képünkre formálása: a saját világunk hatalmi és érdek struktúráját vetítjük rá arra az Istenre, akinek nem érvekre van szüksége, hanem találkozásra hív.
Az imádság nem taktikai tippek adása Istennek. Nem stratégiai tanácsadás a Mindentudónak: „Uram, most itt kellene közbelépned, most így kellene intézned, most ezt a személyt kellene megváltoztatnod.” Mintha a történelem Isten kezében egy hanyagul kezelt projekt volna, amit mi végre rendbe teszünk néhány jól megfogalmazott és jól időzített javaslattal. A Világ Urának nyilván sok a dolga, ezért elkerülhette a figyelmét néhány részlet, de sebaj, hiszen itt vagyunk mi, akik jobban tudjuk és majd felhívjuk rá a figyelmét.
Az imádság nem a legnagyobb hatalom magunk mellé állítása. Amikor az imádságot hatalomtechnikának tekintjük, akkor a vallásunk és a varázslás között már csak nyelvi különbség marad. A varázslás lényege ugyanis az, hogy egy transzcendens erőt a saját céljaink szolgálatába állítunk. Legfeljebb annyi a különbség, hogy nem valami ráolvasást mantrázunk, hanem „Uram”-mal kezdünk. Ha az imádság arról szól, hogy az Isten hatalmát felhasználjuk a saját önzésünkhöz, céljaink eléréséhez, presztízsünkhöz vagy kényelmünkhöz, akkor nem Istent imádjuk, hanem a hatalmunk alá rendelt eredményességét. Az istenkényszerítés gondolata képtelenség és blaszfemikus.
Az imádság nem a vallásosság bizonyítéka. Nem az, amivel naponta igazoljuk, hogy komoly, hívő emberek vagyunk, rendben vagyunk Istennel. Jézus éppen ezért mondja, hogy az imádság legyen rejtett, ne vallásos mázzal lekent performansz. A hit megvallása persze fontos, de arra ott van a hitvallás és a bizonyságtétel. Az imádság azonban más műfaj: a legmélyebb személyes tér nyelve, mely közelebb áll a szeretet intimitásához, mint a nyilvános meztelenkedéshez. Amikor azért imádkozunk (lehetőleg hangosan, eltúlzott gesztusokkal), hogy lássák a hitünket, az nettó képmutatás, amit Jézus már a farizeusokban is elítélt.
Az imádság nem bevásárlólista. Nem az élet hiánycikkeinek katalógusa: legyen egészség, boldogság, siker, megoldás, kedves és okos főnök, győzelem a választáson, focimeccsen stb, stb. Kérni persze lehet, hiszen a Szentírás tele van kérésekkel, de a sorrend fontos. A Miatyánkban előbb az Isten neve, országa, akarata jön és csak utána a mindennapi kenyér. Nem azért, mert Isten nem ér rá intézni a dolgunkat, hanem mert a szükségleteink helyes arányát csak akkor látjuk meg, ha előbb Őt és az országát keressük és látjuk.
Az imádság nem pusztán a közösséghez tartozásunk kifejezése – noha van közösségi dimenziója. A közös imádság is mindenkor Istenhez szóló beszéd, nem egymásnak küldött lelki jelzés. Ha az imádságunk célja annak kifejezése, hogy egy a tábor, egy a zászló, az szintén súrolja az istenkáromlás határát. Amikor az imádság csupán csoportkohéziós eszközzé válik, akkor a címzett elvész: beszélünk róla – de nem neki.
Istennek nincs szüksége az imádságunkra. Az Ő léte nem attól teljes, hogy mi megszólítjuk, nem mi hozzuk létre a szavainkkal. Nem szorul ránk. Ő nem magányos Isten, akit nekünk kell szórakoztatni, foglalkoztatni, szóval tartani. Az imádság mégis nélkülözhetetlen, csak éppen nem neki, hanem nekünk. Az imádság a viszony rendezése. Akaratának megértése. Kapcsolat, hangolódás.
Jézus a Gecsemáné-kertben azt kéri, hogy múljék el tőle a pohár – végül mégis ki kell innia. Az imádsága nem tudta kikerülni a szenvedést. Nem tárgyalta újra a történetet, viszont átformálta Őt: „mindazonáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” Az imádság lényege az, hogy általa nem Istent alakítjuk, hanem ő alakít minket. Csodálatos szabadság ez. Mert aki Isten előtt képes letenni a saját akaratának kényszerét, az többé nem lesz rabja sem a félelmének, sem a hiúságának, sem a külvilág erőinek.
Az imádság hangol. Egy hangolatlan honky-tonk zongora rendkívül hervasztó tud lenni. Nem azért, mert rossz a hangszer, hanem mert elcsúszott a belső viszonyrendszere. Van, ami túl feszes, van, ami túl laza, semmi sem úgy rezonál, ahogyan kellene. A lelki életre vetítve tragikus, hogy az ember idővel hozzászokik a hamissághoz. A disszonancia lesz a konszonáns. Megtanulunk együtt élni fojtott sértődésekkel, ki nem mondott mondatokkal, félelemből álcázott józansággal, cinizmussal, önmagunkat mentő mechanizmusokkal, kényszeres bizonyítással. Isten előtt azonban kiderül, hogy mindez mennyire fals.
Az imádság mint hangolás nem mindig kellemes. Változnak a bennünk lévő arányok és viszonyok. Néhány dologból, ami túl feszes, engednünk kell: az egónkból, kontrollból, önigazolásból, sértettségből. Más dolgokon viszont, amiket eddig elhanyagoltunk, feszíteni kell: ilyen a bocsánatkérés, békítés, szeretet, felelősség, őszinteség.
Félreértés, hogy az imádság mindig megváltoztatja a dolgokat. Néha igen, de leginkább bennünket, a dolgokhoz való viszonyunkat változtatja meg. Nem biztosíték a szenvedés ellen, hanem találkozás a Szenvedő Istennel – és ebből a találkozásból születik tartás. Ugyanaz a fájdalom nem lesz kevésbé fájdalmas, csak kevésbé lesz értelmetlen. Az ember nem mindig kap megoldást, de kap magyarázatot. Ha azt nem, akkor erőt a megváltozhatatlan dolgok hordozásához. A szétesett életet nem a szerencsés fordulatok, hanem a helyére került középpont, az arány és a viszony rakja össze.
A jól hangolt életben nem az a kérdés, mennyire vagyunk virtuózok, hanem hogy ki játszik rajtunk. Mi többnyire úgy képzeljük, az élet a mi szólókoncertünk: nekünk kell jól játszani, nekünk kell bizonyítani, tetszést kiváltani. Az evangélium viszont azt mondja, hogy az élet Isten dicsőségének terepe. Nem a mi eredményességünk számít, hanem Ő. Nem nekünk kell hangzatos futamokat produkálnunk, hanem hagynunk, hogy a Mester játsszon rajtunk. A mi dolgunk a hangoltság. És ha ez igaz, akkor az imádság nem mellékes vallásos tevékenység, hanem visszatérés a hangvillához, újra és újra beállni ahhoz, aki Van.
A legtöbb imádságunk azért erőtlen, mert nem akarunk hangolódni, csak hatni, hangozni. Külső eredményt akarunk, nem belső átalakulást. Megkönnyebbülést, nem igazságot. Pedig az imádság legmélyebb ajándéka nem az, hogy Isten a jó tanácsaink alapján megszervezi az életünket, hanem hogy megszenteli a hétköznapot, a döntéseket, a kapcsolatokat, a sebeket, a vágyakat. Ettől az ember nem feltétlenül lesz sikeresebb, csak tisztábban szól az élete. Kevésbé lesz hamis a hit, kevésbé kaotikus a remény, kevésbé képmutató az szeretet.
Legyen az imádság rendszeres kilépés a csöndbe, igazmondás Isten előtt és ráhagyatkozás arra, hogy Ő nem a terveink végrehajtója, hanem az életünk Ura. Ennyi elég.