Isten pedig úgy intézte…

Lassan ráfordulunk az esztendő utolsó napjára. Ilyenkor azért többnyire mindenki számot vet egy kicsit, vagy jobban-alaposabban, az elmúlt évéről. Mit remélt tőle és mit hozott, mit akart vele és mi sikerült, merre tartott volna és hová jutott…
Mi, magyar bibliaolvasó reformátusok pedig – már aki a kalauzunkat követi – megkaptuk így az utolsó napokra Jónás könyvét.
Küldetés,
feladat,
menekülés,
felvállalás,
mélységbe vettetés
és kegyelmes felemeltetés,
szabadulás,
Isten szolgálata,
emberek reakciói,
csalódottság,
kérdések,
válaszok…
Van itt minden, amire szükségünk lehet, hogy Istennel együtt gondoljuk végig mindazt, ami mögöttünk van. Jónás komoly utat jár be Isten- és önismeretben is e rövidke, négy fejezetes prófétai könyvben, ám valahogy még a végére sem érti igazán, hogy mit akar az Úr, hogy mind a bűnös Ninivére, mind esendő szolgájára nézve mi az Élet Urának igazi terve.
Az biztos, hogy az elmúlt évemet nem én tartottam kézben. Olyan dolgokat kellett megélnem, amik átrobogtak rajtam, és jönnek-vannak most is, hogy csak nézek, mint a vett malac. És szinte folyamatos kérdésem, hogy Uram, ezt most éppen miért és mit kell ebből megtanulnom (elfogadnom, ellene tartanom, irányt vagy értékrendet váltanom, küzdenem, hálát adnom, rácsodálkoznom, lépnem)…
Van ez a rész Jónás könyve végén – mikor már eljutott Ninivébe, ítéletet hirdetett, ki is akadt Isten kegyelmén a bűnbánó város felett, és azért kitelepül egy szemközti dombra, hátha mégis… – amikor az Úr felnöveszti azt a bokrot és Jónás nagyon örül, de Isten elszárasztja a növényt és Jónás nem örül, és az Úr forró napsütést és szelet támaszt és Jónás nagyon nem örül. És végül kap egy leckét az irgalmas Istentől.
Van itt egy érdekes, ismétlődő kifejezés: „Isten pedig úgy intézte”. Az eredeti héberben „vajman”, ami a „máneh” arámban, sőt akkádban is meglévő gyökből származik és „rendelte”, „készítette”, kimérte” is a jelentése. Ebből az elsősorban súlymértéket jelentő szóból származik a példázatbeli mina is és a Dániel könyvében szereplő félelmetes felirat első szava: „mene, mene”!
Egyetlen, az évünk utolsó napjára kapott ősi szó, de nekem most lángolva világít.
Mina – a testvérpéldázatban tálentum. Mi mindent kaptam erre az esztendőre is Istentől, mint lehetőséget, képességet, kimérte nekem, én pedig mit kezdtem vele? Elástam? Vagy gyarapodást hoztam vele magamnak és másoknak is?
Mene – megméretés. Az év végével (és az életem végével) nemcsak én készítek mérleget, hanem az Úr is mérlegre tesz engem. Amikor az Úrral szemben számonkérünk, így az esztendő hozadékait tekintve, tudjuk-e, hogy van – lehetne! – számonkérés az Ő részéről is…
Vajman – úgy intézte. Jónásnak a felnövő, árnyékot adó bokor, aztán az odaküldött kiskukac, aztán a forróság – mind Isten akarata. Mind – a jó és a rossz is – azt szolgálja, hogy az Úr elmondhasson, megértethessen vele valami nagyon fontosat. Tényleg képes vagyok-e úgy visszanézni mindenre, hogy tanuljak belőle, hogy látni kezdjek úgy igazán?
Hogy akik Istent szeretik, azoknak minden „Ő úgy intézte”! És minden hálás mosollyal és keserves könnyel együtt az igazi kérdés, hogy miért és mivégre… Ha idáig jutunk, már az erről való beszélgetés Vele is öröm! És ha megadja mélységes szeretetéből a megértést is: Boldog Régi és Új Évet!