Nem rég hallottam egy jelenségről: pozitív pletyka. Hogy tudniillik a munkahelyi sutyorgásba nem csak azt lehet bevonni, hogy odanézz, a Sanyi megint sumákol, hanem azt is, hogy „észrevetted, milyen talpraesetten kezelte a múltkori krízist az Attila? Szerintem jó vezető lehetne.” Vagy: „Hogy beletanult a Zsuzsika a dolgába, pedig emlékszel az elején egy garast nem adtunk volna érte, most meg rá lehet egyedül számítani”.
Nagyon tetszik a jelenség, mert máshova teszi a fókuszunkat. Az olcsó lehúzás helyett, ami nekünk magunknak pillanatnyi enyhülést ad azáltal, hogy különbnek érezhetjük magunkat, inkább megkeresni a másik értékét. Vagy keresni egyáltalán értéket a lehúzás orientált világunkban, amikor vitriolosan kárörvendeni a másik teljesítményei és értéke felett a legnagyobb intellektusok jellemzőjének tetszik.
Merthogy iszonyatos érték rejlik az emberekben. Például abban, aki megtudta, hogy a helyi menhelyet meglopta egy kennel karbantartásra felkért mester, és ezért maga állt a helyére ingyen. Lassanként, munka után végzi el azt, amit annak pénzért kellett volna, és az alapanyagokat is összekérincséli hozzá innen-onnan adományból. Azokban, akik csak úgy egy első szóra eljönnek a gyülekezetbe zenélni a mások örömére, szolgálatból, egy új színt adva a közösségnek.
A dékán, aki bár ezer felé dolgozik és publikál és népes családját gondozza, mellette szakít időt kilenc hónapig imában „adoptálni”, hordozni egy magzatot, hogy a családja találja meg az útját annak, hogy ne kelljen elvetetni őt. Vagy a hitoktató, aki a saját unokái és rokon gyerekek mellé még bevállalja azokét, akiknek nincs a közelben nagyi. Az orvos, aki szakterületét maximálisan túllépve odaállt a kómából visszajött ember mellé, hogy a fizikai gondja után a depressziójából is kisegítse, és mutasson neki lehetséges új utakat az új életéhez. Az autokozmetika tulajdonos, aki meghirdette, hogy ha máshogy nem is tud segíteni, de a pedagógusoknak ingyen kitisztítja az autóját.
Iszonyatos érték rejlik azokban, akik a saját harcaik mellett adnak bele a képzeletbeli közösbe, amire más csak cinikusan, hogy mi az a közös, és kinek az érdeke az.
Ők azok, akik helyre húzzák a világ állását a hírek rengeteg „megkéselte”, “kirabolta” és „ellopta” fejezete után. Pedig róluk nem szólnak a hírek. Ők azok, akik kézzelfoghatóvá teszik a reményünket, hogy nem kell még lemondani az emberiségről. Talán csak miattuk tart még a kegyelmi idő, az Isten időt ad, hogy a kovászuk hasson. Ők segítenek ugyanis az Isten szeretetét formába önteni itt lenn. Láthatóvá tenni a mennyei szándékot.
Köszönöm Istennek, hogy ennyiüket fel tudtam sorolni csak az elmúlt fél évből. És még hány olyan lehet, akiről sosem hallottam és sosem fogok ebből a szűk kis időrésből, ami az életem, és pirinyó pontból, ami a látószögem. Ha ezt a pár történetet és néhány nevet forgatom magamban, nem jut eszembe olyan blődséget kérdezni, hogy hol van az Isten, mert ezek az emberek a tetteikkel beszéltek róla, hogy igenis jelen van.