Ha Istennek volnának ujjai, mind az öttel tudna valami frappánsat napi rutinjainkra mutatni. Ha nem szólna, csak mutogatna, akkor is pontosan tudnánk, mit akar üzenni.
Első a sorban a hüvelykujja. Van, hogy „lájkolja”, amit írunk, teszünk vagy mondunk, de gyorsan lekanyarintja, ha hozzá méltatlanul szólunk. Vagyunk barát, fél barát, nem barát, mint gyerekek az oviban, attól függően, hogy fogainkban éppen mennyi az amalgám. Kirágta-e teljesen a bölcsesség, vagy csak a sok cukormáz marja szépen fénylő zománcát? Mi lesz így a gyökerekkel? Állandó idegkezelésre is járni kell?
Álmélkodó szánk tejbajszán ujját óvatosan végig húzza, hogy letörölje arcunkról az önimádat csúfos firkálmányát, ezért néha ujjba is kapunk vele. A maradék négyet marokba szorítva akarjuk legyőzni az egyet, a könnyeket gyengén morzsoló hüvelyket. Hogy alul maradjon, szorítjuk erősen, nem baj, ha körmünk már vérét ontja, csak szorítjuk, így szívünk ismét a dominancia önelégült sárdagonyáját keringtetheti, míg egyszer csak kiszárad és porrá lesz.
Ezért inkább Ő enged. Mutató ujját a hatalom jeleként a magasba emeli, és egy pillanat alatt a szél is engedelmeskedik neki. Nem fújhatja el a porladó emberi szívet a viharos szél! Ennél sokkal többre teremtetett. Rámutat hát vádlón a gonoszra, takarodjon ki a világból, ki az embert újból és újból bűnre csábítja! Békességet teremt kint és bent új történetet rajzolva a porba. Belénk. Mutatóujjával nem a fájó sebeket piszkálja, nem is bökdös a szakadék szélére. Határozott irányt mutat életre, de nem egyszerre kétfele!
Bár ennél egyértelműbben Jézusban az igazság és élet útját nem mutathatná, mégis nehezen tájékozódunk, leginkább rossz irányba fordulunk. Elővehetné középső ujját bemutatva a nemzetközi jelzést, hogy minden nyelv értse és lássa, ám a piti reagálás nem az Ő műfaja. Kicsinyesen hadonászhatna, de inkább visszatér a mutatóhoz, mellyel megmutatja, milyen a valódi hatalomban rejlő alázat. Arcul csaphatod, boldog is lehetsz tőle, de felesleges magyarázni aztán a hazug igazat. Hatalmával nem visszaélve alkalmazkodik az emberhez, de magát soha le nem alacsonyítja. Nem közönségesség a szava, hanem az érthetőség. Azt pedig minden időben elmondja: a világot nem pusztulásra szánja.
Mert az embert magának eljegyezte, és nem vághatja át sem magasság, sem mélység örökkévaló országa ígéretének jegygyűrűjét. Gyűrűsujjára szorult a kereszt pecsétje úgy is, ha az ember kínlódik, hogy magáról még a keresztvizet is eltüntesse. Ő hű marad minden időben, pedig nagyon igyekszünk mindent megtenni, hogy elüldözzük. Persze, mondhatjuk, minden házasságban vannak döccenők. Hangos viták is, hosszú csendek, de ez…! Tele van megcsalásokkal, tartalmatlan szavakkal, üres hajbókolással. Míg az Ő szava élet, a miénk hozzá leginkább csenddé lett. Fura, meg is döbbent, hogy ezzel együtt mégis szeret.
Az ujjak sorának végét zárja a kicsi, ami a teljességet nyitja ki. Benne rejlik az élet finomsága, az időtálló művészetek határtalansága. A világ mérnöki pontossága és minden pompája. A gyengédség és szépség vonásait jelképezi, hogy Isten lesz minden mindenekben. Hála, hogy mindez tőlünk független!
De a legszebb kép mégis, mikor ezek az ujjak összezárnak, és egy nagy tenyeret formáznak, melyről leesni nem lehet, csak mindig bele zuhanni. Mert nincs olyan élethelyzet, amiben ne tudna megtartani. Ha meg is botlunk, Ő nem enged az örök sötétségbe esni.
Összezárom hát én is ujjaimat, nem harcolok, vádlón nem mutogatok. Tenyeremmel újabb pofont nem adok, inkább ragaszkodom, mint Ő. És csak állok, tartom az üres markom, hogy az élet vizének túlcsorduló forrásából egy kicsit nekem is csorgasson.
