Megint és ismét. Közismert, népszerű keresztyén ember vétke nyilvánosságra került. Most név nélkül. Aki akarja úgyis tudja, megtalálja. De teljesen lényegtelen a személy. Hiszen idehaza is megtörtént, nem egyszer, nem kétszer. Inkább a jelenséggel akarok foglalkozni. A személy lehet nagyon szerethető, barátságos, okos. A lényeg, hogy kiemelt, kiemelkedő ember. Mondhatom, hogy népszerű a keresztyének körében. Vagy felépített egy teológiai, egyházvezetői karriert. A lényeg, hogy figyelünk rá, számít a véleménye, vitatkozunk vele. Ahogy az ókorban is, most is nevezhetjük tekintélyesnek.
Itt egy pillanatra álljunk is meg. Annyira kell nekünk ez időnként. Olyan messze vagyunk Istentől. Olyan nehéz a hit. Kellenek az ilyen erős emberek. Erős véleménnyel, hittel. Útmutató emberek. Egyértelmű, határozott emberek. Már-már annyira kellenek, hogyha egyszer megtaláljuk őket, akkor kisistenné tesszük őket, lassan bálvánnyá. Már idézzük őket. Úton útfélen a tekintélyükbe kapaszkodunk. Nélkülük már nincs prédikáció. Ha a neve elhangzik máris mintha Krisztust hirdettük volna. Ha a neve nem hangzik el, akkor mi már le is másztunk a teológiai térképről. Jól van ez így? Nem a bálványimádás bűnébe kerültünk? Nem lehet, hogy mi egy bálvány leomlását látjuk?
Tehát először a mi saját felelőségünk fáját, vagy bálványfáját rázom, amikor leesik onnan egy ember, akit felkergettünk. Ilyenek vagyunk mi is. Neki is és nekünk is csak egy Istenünk lehet, csak egy Megváltónk, csak egy tekintélyünk.
Pál apostol mondja: „Mert mostanra már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy Isten beszédeinek alapelemeire tanítsanak titeket, és olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre.” Zsidó lev. 5, 12
Kellenek a tanítók, de nekünk is az adottságaink, jellemünk, a kapott kegyelem szerint képviselnünk és élünk kell a hitünket. Ez a szentség. A kiválasztottság. Olyanok vagyunk amilyenek. De nem a rólunk kialakított képnek és elvárásoknak kell megfelelnünk az egyházban, de még a világban sem. Sem teológusként, egyháztagként, egyházi képviselőként. Mivel emberek vagyunk, tetszik, nem tetszik bűnösök vagyunk. Ezzel mit kezdünk, az a mi kérdésünk.
A feszültséget legyőzhetjük hazugsággal, a jót rossznak is mondjuk, a rosszat meg jónak. Odébb rakjuk a bűn fogalmának határát és így változtatás, bűnbánat, bűnvallás nélkül kiléphetünk a nyomorunkból. Tisztának érezhetjük, hazudhatjuk magunkat. Ez már erősen a Szentírás ellen van.
Azt is tudnunk kell, ha hitünk van, és Isten Lelke velünk van, meg fogunk kísértetni. Minél jobban szeretjük az Urat és szolgálni akarunk és rendes keresztyének akarunk lenni, annál inkább. Nem kicsit. Ebbe bele is fogunk bukni. Mert nem istenek vagyunk. Kegyelemre szoruló megkísértett és elbukott emberek vagyunk. Ezt nem önigazulásul mondom és nem felmentően azok számára, akik elbuknak. Ennek az igazsága, a bűnnek a büntetés az halálos. A magunk rendszerében, még ha Isten törvényeit is ismerjük, csak a halálos ítéletünkig jutunk. Ezt tudjuk felismerni. Mert benne vagyunk. Mi nem tudunk mentséget kreálni. Magyarázat van, mentség nincs. Szeretném azt mondani, hogy bűntelen vagyok, olyan jó lenne. De nem vagyok az. A bukott ember szent pillanata, amikor Jézus Krisztus odaáll mellé és hívja. Velem jössz, vagy maradsz ebben? Tudod, hogy ez nem igazi választás, mert egyetlen esélyed, ha Jézussal mész. Nem lett semmivé a bűnöd, de Őt nem érdekli és azt mondja, gyere és csináld jól.
Ez a kegyelem. Naponként vele menni. Újból és újból. Ezt értettem meg. Amikor Máté evangéliumából olvastam ezt az Igét, akkor villant be. „De aki mindvégig kitart, az üdvözül.” Mt. 24, 13 Mindennap és annak ellenére. A bukás és szégyen ellenére. Mindennap megragadni Jézust, mert mindennap nyújtja a kezét.
Nem fürödhetünk a keresztyén népszerűségben, a teológiai táncos színpadon, az egyházi showban, a világi média világában. Akkor óhatatlanul elveszünk Isten számára.
Nekünk tényleg az maradt, hogy Jézus az életét betette a közösbe, és ezért nekem kipótolta, ami hiányzott az életben maradáshoz. Csak ezért van életem, és az ígért jövő is csak ezért lehetséges. Nem vagyok Isten, nem vagyok bűntelen, de van Uram, Jézus Krisztus.
Azonban szükséges beszélni ennek az embernek a felelősségéről is. Összeegyeztethetetlen a tette és a beszéde arról, amit vallott. A Szentírás alapján bűnös ember. Én nem ítélhetem el, nem ítélem el. De jön Nátán próféta és mond egy hasonlatot, példát, történetet, amely végén szimplán odaböki, hogy te vagy az az ember. Ezt csinálja a Szentírás is. Ha velem jön szembe a Szentírás, akkor nekem is pont ezt mondja. De mert nekem is ezt mondja, csak éppen más időben, azért nem tehetem meg, hogy nem mondom. Majd nekem is mondják akkor.
Tehát itt van a bűn, a vétek. Nyolc év tudatos, naponkénti házasságtörés. Ez nem véletlen már. Nem egy gyenge pillanat. Ez hosszú évek napi rossz, kegyetlen döntése, hazugsága. Mi van mögötte? Milyen elvek, hit, teológia? Milyen vágyak, érzelmek?
Most én is idézek Feldmár András és Dr. Kröber Edith párbeszédéből
FA: Scott Peck amerikai pszichiáter tette fel a kérdést – tudomásom szerint ő az egyetlen, aki fel merte tenni –, hogy lehet-e a gonoszt gyógyítani? Arra a következtetésre jutott, hogy nem lehet. Mert gonoszságot elkövetni egy döntés. Olyankor mindig megengedjük magunknak, hogy gonoszak legyünk.
Ezt úgy lehet a legjobban elképzelni, hogy van előtted egy céltábla. A céltábla az életet jelképezi. Célzol és néha nem a közepét találod el, néha kicsit mellélősz a nyíllal, de el akarod találni, jól akarod csinálni. Ezt nevezzük bűnnek. A bűnöd az, hogy jó irányba akarsz célozni, és egy kicsit mellé megy. Ezt meg lehet bocsátani.
Mindig lehet gyakorolni, hogy miközben a jó irányba lövök, megpróbáljak egyre jobban célba találni. A gonosz viszont abban mutatkozik meg, ha az ellenkező irányba lövök, nem is a cél irányába. Amikor meg sem próbálok a helyes irányba célozni, ott nincs terápia.
Ezért mondja Peck, hogy a gonoszt nem lehet gyógyítani. Aki megpróbál jónak lenni, az az életet szolgálja. Ezek az emberek életmentők, életszeretők. Akik gonoszak, azok gyűlölik az életet és nem tisztelik azt. Ez nem egy hiba! Nem arról van szó, hogy ez az ember szeretné szeretni az életet, de nem tudja. Ezek az emberek úgy döntöttek, hogy inkább szarnak az életre. … Egy szabad ember nem azért nem öl, mert az tabu, hanem azért nem öl, mert eldöntötte, hogy ő az életért van. A szeretet, ami az, hogy tudnálak bántani, de nem bántlak, az nem egy szükségszerűség. A szeretet egy csoda. Egy lehetőség. … Aki másokat bánt, öl, gonoszkodik, az azt mondja, hogy „tudnálak bántani és nagy örömöt okoz nekem, amikor bántalak”. Ez is egy lehetőség. … Úgy tűnik, a szeretetről és gonoszról, mint lehetőségről, nem akarunk tudni, vagy nem akarjuk tudni, hogy mindannyian mindegyikre képesek volnánk.
Tehát nagyon komoly fenyegetettségben élünk. A gonosztól, az ördögtől megkísértetünk, ha Istennek kedves, szolgálni akaró emberei és egyháza vagyunk. Ez nem kérdés, az kijelentés.
Ennek az embernek lentebb olvasható a nyilatkozata, de hasonlóképpen tettek az általam megismert vergődők az elmúlt időben.
„Nagy szégyenemre beismerem, hogy nyolc éven keresztül szándékosan bűnös viszonyt folytattam egy házas nővel. A viselkedésem ellentmond mindannak, amit a házasságról hiszek. Teljesen összeegyeztethetetlen volt a hitemmel és az írásaimmal, és mély fájdalmat okozott a férjének és mindkét családunknak. A másik család tiszteletben tartása érdekében további részleteket nem osztok meg.
Megvallottam bűnömet Isten előtt és a feleségem előtt, és elköteleztem magam egy szakmai tanácsadási és elszámoltathatósági program mellett. Morálisan és lelkileg kudarcot vallottam, és gyászolom az okozott pusztítást. Rájöttem, hogy tetteim csalódást okoznak azoknak az olvasóknak, akik korábban bíztak írásaimban. Legrosszabb pedig az, hogy a bűnöm megszégyenítette Istent.
Teljesen megrendültem, bűnbánattal vagyok, és nincs mit felmutatnom, kivéve Isten irgalmát és kegyelmét.
Most az a fókuszom, hogy újjáépítsem a bizalmat és helyreállítsam az 55 éves házasságunkat. Mivel kizártam magam a keresztény szolgálatból, visszavonulok az írástól, a beszédektől és a közösségi médiától. Ehelyett a hátralévő éveimet annak szentelem, hogy élni próbáljam mindazt, amit már leírtam. Isten kegyelmét és bocsánatát – illetve a tiéteket is – kérem, valamint imádkozom a gyógyulásért azok életében, akiket megbántottam.”
Már most hozzáteszem, nem ítélkezve, hogy nekem ez sok. Nekem ez reszelésnek, smirglizésnek, az élek kerekítésének, a sorja letisztításának tűnik csupán. Magyarázkodás a keresztyén közvéleménynek. Nem kell. Ez bűn volt. Itt nem kellenek szavak. Nincs mit mondani. Nem kell a keresztyéneket megszólítani. Itt csak Isten előtt lehet leborulni. Hiszen a több teljesen lényegtelen. „Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Lukács 5, 8 Csak ez marad, Isten kizárólagos hatalmát elismerni magam fölött. Nem védekezni, nem szépítgetni, nem magyarázni, nem megoldást mondani. Azt mondani, hogy azt tesz velem, amit akar. Valóban teljesen megsemmisülni Előtte, és hagyni ezt, hogy megtörténjen.
Ez megtörténhet bármikor bármelyikünkkel.