Az Ószövetség egyik legismertebb alakjának, Dávidnak fontos élet-fordulata, mikor annyi viszontagságos év után végre felülhet az Istentől neki ígért trónra. Ehhez kapcsolódik az ünnepélyes vallási esemény: az ÚR jelenlétét jelképező frigyláda is a fővárosba érkezik! Mindenki ünnepel, zenél, táncol, énekel, kivéve egyvalakit. A király feleségét.
Míkal úgy érzi, hogy a férje hülyét csinált magából. A „szent tánc” nem valami méltóságteljes, lassú mozgást, hanem elragadtatott, önfeledt ugrálást jelentett… Az asszony pedig nem érti, mi volt ez, mire volt ez jó. Látta, és „szívből megvetette” érte a királyt.
„De Míkal, Saul leánya kijött Dávid elé, és ezt mondta: Milyen dicső volt ma Izráel királya! Úgy mutogatta magát szolgáinak a szolgálói előtt, ahogyan csak féleszű ember szokta magát mutogatni! Dávid ezt felelte Míkalnak: Az ÚR színe előtt jártam szent táncot… Igen, az ÚR színe előtt! És ha még ennél is jobban megalázkodom, és még alávalóbb leszek magam előtt, akkor is tisztelni fognak a szolgálók, akiket te emlegetsz.”
Már a kisgyermeket is nagyon érzékenyen érinti, hogy az óvónő, a tanító, a szülő megdicséri vagy leszidja. A szégyen égető érzése később is sok fájdalmat okoz: a kamaszoknak különösen fontos az elismerés, a befogadottság, és komoly trauma a megvetés, a kiközösítés. Állandó problémájuk: Mi a ciki? Mi az, amit nem lehet vállalni a társak, a közösség előtt?
De nekünk felnőtteknek sem könnyebb. Szeretnénk megbecsülést, tiszteletet kapni a munkánkban, a családban, a falunk – városunk közösségében. Ez a vágy komoly stresszt jelent, s az önértékelésünket is befolyásolja. Mennyi mindent megteszünk azért, hogy elismerjenek, hogy megdicsérjenek, és mennyire tud fájni – még mindig – a szégyen érzése. Nemcsak önmagunkkal, de egy hozzátartozóval, családtaggal kapcsolatban is: ő a „fekete bárány” vagy a „mi büszkeségünk”?!
A külső megítélés, az általánosan elfogadott társadalmi mércék persze fontosak. Hiszen emberi közösségek részei vagyunk, jó tudni, hogy mi illik, és mi nem. Sokunkat irányít ez a „divat”, öltözködésben, de akár beszédmódban, viselkedésben is. Ám ha nincs belső mércénk, olyanokká válhatunk, mint szél sodorta őszi falevél.
A „tisztelet”-et jelentő héber szó, a „kábód” elsődleges jelentése nem a nagyságra vonatkozik (nagynak lenni), hanem a súlyra (súlyosnak lenni)! Belső súly az, amit nem az emberek véleménye határoz meg, hanem az, ami nekem fontos, a szívem legmélyén. Aminek a súlya, fontossága miatt nem érdekel, és nem sodor el a többiek ítélete.
Dávidnak mindenek felett fontos az Úristen jelenléte az életében! Fontos volt, mikor pásztorgyerekként a juhokat védte az oroszlánok támadása ellen, fontos volt, mikor bekerült Saul király udvarába, és sikeres hadvezér, majd a király veje lett. Fontos volt, mikor a féltékeny Saul elől számkivetettként bujdosott, s fontos most is, mikor karrierje csúcsán királlyá koronázták. Jeruzsálemet fővárossá, királyi székhellyé tette, de addig nem nyugszik, míg a frigyláda, Isten jelenlétének jelképe is meg nem érkezik ide. És most jön a várva várt! Az, akinek mindent köszönhet! Akit teljes szívéből szeret! Ő pedig tánccal ünnepel.
Dávidnak Isten a legfontosabb, mert mélységes hálával szereti Őt, mert már ő is megtapasztalta Isten hűséges szeretetét az életében. Minden emberi véleménynél, ítéletnél fontosabb…
Nekünk menyire „ciki” a hitünk? Mennyire merjük komolyan megélni, átadni magunkat az Istennel való közösségnek, közelségnek? Mennyire ciki a hitünk akár a többi családtag, a szájukat húzó házastárs, gyerek vagy unoka előtt, vagy a munkatársak, a szomszédok előtt?