Az emlékezet
nem veszíthet: olyasmit
talál, ami nincs. (Holló Kovács András: Tévedés)
Presbiteri gyűlésre készülődtem, még volt idő bőven a kezdésre. Egy idős presbiter előbb érkezett. Jártomban-keltemben hallom a harmónium hangját, ahogy fújtatja a 23. zsoltárt: „Az Úr énnékem őriző pásztorom”. Rohanok be a terembe, ugyan ki lehet az. Idős presbiter, paraszt bácsi. Kiderült, hegedülni is tud. Majd az, hogy többen verselnek is a faluban. Ilyen csodák esnek vidéken.
Mondjuk, ne lepődjünk meg. Valamikor járt erre Csokonai Vitéz Mihály is. Lilla után bandukolt szomorúan, és a mocsai öreg körtefa alatt írta vágyakozó sorait.
A mocsai földből nagy öröm és még nagyobb bánat szivárog. Ha ezt nem lehetne néha kimondani, kiírni, énekelni, akkor az élet megszűnne élet lenni.
A mi egyik országosan is ismert költőnk, Holló András (születési nevén Kovács András), írt verset, haikut, kisregényt, novellát, prózát.
Nézem az egyházi keresztelési anyakönyvben: 1953. Édesapja Kovács András, református, földműves. Sajnos a Temetési Anyakönyvben meg az áll: 1992. A sírján:
„A karomon ül egy sólyom-
olyan nehéz, mint az ólom.
Szívemen ül a halálom
olyan könnyű mint az álom,-”
Fodor András úgy méltatta: „Holló eredendő lírai alkat. Vehemens tehetség, de személyiségének bizonyos kiforratlansága következtében írásaiban még sok az egyenetlenség. Ám olyan erényekkel rendelkezik, amelyek az igazi költőkre jellemzőek.”
Vasadi Péter megjegyzése: „Csak a magányra születő és a magányt mégis kiszabott ítéletként hordozó embernek lehet ilyen kifinomult belső hallása (hallgatózása), látása és figyelme.”
Egyik költői és emberi példaképe, Pilinszky János volt: „szükségem volt egy plebejus költőre, akinek a verseit mormolhatom, […] És Pilinszkyről rögtön láttam, hogy mezítlábas költő, ezért kellett nekem ő, a nyomorultak lelki támasza.”
Írt haikut:
Késésben
Csak lemaradok
folyton. Így hát soha nem
tudom meg, miről.
Írt verset Bibliai utalásokkal:
Ezékiel
Füvek tengere
mossa alá a temetőket,
s a temetők
csontokat vetnek ki a partra.
Az éj koporsójában
naponta csillagok
temetkeznek el,
de mindig föltámadnak.
Csontok a földön,
csillagok az égen,
és nem értik
a próféta szavát.
Írt prózát:
A fagyöngy legendája
Orsódi Sámuelné Ostya Bertának két kislánya volt: egy ötéves, akit kevésbé szeretett, mert férje hozta magával az első házasságából, és a kedvenc, egy hároméves, akit ő szült. Mostohalányát Orsódi Erikának, édeslányát Orsódi Margitnak hívták. Egy napon az asszony így szólt a lányaihoz: „Gyerekeim, csókoljon meg mindegyitek ott, ahol engem a legjobban szeret”. Orsódi Margit, az édeslány, rögtön odaszaladt, és a lábán megcsókolta az anyját, mert csak addig érte föl. A mostohalány viszont nem mozdult, ami alkalmat adott az asszonynak, hogy ráförmedjen: „Látom, te nem szeretsz”. Orsódi Erika azonban arra várt, hogy este legyen, és a mostohaanyja lefeküdjön, mert akkor eléri az arcát, és ott csókolja meg. Így is történt. Ekkor értették meg az iszapfalviak, hogy miért van az, hogy a fa mostohagyermeke, a fagyöngy, a fa ágain található, az édesgyermekei pedig, a hajtás, lentről, a fa törzséből bújhat csak elő. (Iszapfalvi legendák, Tatabánya, Új Forrás füzetek 4, 1988.)
Magáról így vallott: „1953-ban születtem Mocsán; ma is ott élek. Irreális vágyálmaim a sorssal való megbékélés szerény óhajtásává szelídültek az évek folyamán”.
„Aki az embert a maga mélységeiben megéli, az nem térhet ki a szenvedés elől. A szenvedésnek megváltó ereje van, és azért van rá szükség, hogy magasabb rendű tudáshoz és emberséghez jussunk általa.”
A mocsai rög Holló Andrással mondatta ki elfedett örömeinket és bánatainkat.