Site icon Meg van írva

Iszapfalvi legendák (Költészet napjára Mocsáról)

Az emlékezet
nem veszíthet: olyasmit
talál, ami nincs.  (Holló Kovács András: Tévedés)

Presbiteri gyűlésre készülődtem, még volt idő bőven a kezdésre. Egy idős presbiter előbb érkezett. Jártomban-keltemben hallom a harmónium hangját, ahogy fújtatja a 23. zsoltárt: „Az Úr énnékem őriző pásztorom”.  Rohanok be a terembe, ugyan ki lehet az. Idős presbiter, paraszt bácsi. Kiderült, hegedülni is tud. Majd az, hogy többen verselnek is a faluban. Ilyen csodák esnek vidéken.

Mondjuk, ne lepődjünk meg. Valamikor járt erre Csokonai Vitéz Mihály is. Lilla után bandukolt szomorúan, és a mocsai öreg körtefa alatt írta vágyakozó sorait.

A mocsai földből nagy öröm és még nagyobb bánat szivárog. Ha ezt nem lehetne néha kimondani, kiírni, énekelni, akkor az élet megszűnne élet lenni.

A mi egyik országosan is ismert költőnk, Holló András (születési nevén Kovács András), írt verset, haikut, kisregényt, novellát, prózát.

Nézem az egyházi keresztelési anyakönyvben: 1953. Édesapja Kovács András, református, földműves. Sajnos a Temetési Anyakönyvben meg az áll: 1992.  A sírján:

„A karomon ül egy sólyom-

olyan nehéz, mint az ólom.

Szívemen ül a halálom

olyan könnyű mint az álom,-”

Fodor András úgy méltatta: „Holló eredendő lírai alkat. Vehemens tehetség, de személyiségének bizonyos kiforratlansága következtében írásaiban még sok az egyenetlenség. Ám olyan erényekkel rendelkezik, amelyek az igazi költőkre jellemzőek.”

Vasadi Péter megjegyzése: „Csak a magányra születő és a magányt mégis kiszabott ítéletként hordozó embernek lehet ilyen kifinomult belső hallása (hallgatózása), látása és figyelme.”

Egyik költői és emberi példaképe, Pilinszky János volt: „szükségem volt egy plebejus költőre, akinek a verseit mormolhatom, […] És Pilinszkyről rögtön láttam, hogy mezítlábas költő, ezért kellett nekem ő, a nyomorultak lelki támasza.”

Írt haikut:

Késésben

Csak lemaradok
folyton. Így hát soha nem
tudom meg, miről.

Írt verset Bibliai utalásokkal:

Ezékiel

Füvek tengere

mossa alá a temetőket,

s a temetők

csontokat vetnek ki a partra.

Az éj koporsójában

naponta csillagok

temetkeznek el,

de mindig föltámadnak.

Csontok a földön,

csillagok az égen,

és nem értik

a próféta szavát.

Írt prózát:

A fagyöngy legendája

Orsódi Sámuelné Ostya Bertának két kislánya volt: egy ötéves, akit kevésbé szeretett, mert férje hozta magával az első házasságából, és a kedvenc, egy hároméves, akit ő szült. Mostohalányát Orsódi Erikának, édeslányát Orsódi Margitnak hívták. Egy napon az asszony így szólt a lányaihoz: „Gyerekeim, csókoljon meg mindegyitek ott, ahol engem a legjobban szeret”. Orsódi Margit, az édeslány, rögtön odaszaladt, és a lábán megcsókolta az anyját, mert csak addig érte föl. A mostohalány viszont nem mozdult, ami alkalmat adott az asszonynak, hogy ráförmedjen: „Látom, te nem szeretsz”. Orsódi Erika azonban arra várt, hogy este legyen, és a mostohaanyja lefeküdjön, mert akkor eléri az arcát, és ott csókolja meg. Így is történt. Ekkor értették meg az iszapfalviak, hogy miért van az, hogy a fa mostohagyermeke, a fagyöngy, a fa ágain található, az édesgyermekei pedig, a hajtás, lentről, a fa törzséből bújhat csak elő.  (Iszapfalvi legendák, Tatabánya, Új Forrás füzetek 4, 1988.)

Magáról így vallott: „1953-ban születtem Mocsán; ma is ott élek. Irreális vágyálmaim a sorssal való megbékélés szerény óhajtásává szelídültek az évek folyamán”.

„Aki az embert a maga mélységeiben megéli, az nem térhet ki a szenvedés elől. A szenvedésnek megváltó ereje van, és azért van rá szükség, hogy magasabb rendű tudáshoz és emberséghez jussunk általa.”

A mocsai rög Holló Andrással mondatta ki elfedett örömeinket és bánatainkat.

Exit mobile version