Minden kirándulásra igaz, hogy vannak szabályok, amiket be kell tartani, különben rengeteg problémát veszünk a nyakunkba az élményszerzés helyett. Először is idejében fel kell készülni az útra, nem árt megtervezni az utazás napjait lehetőleg minimum A, B verzióval. De a fix pontok kitűzése is elengedhetetlenül fontos, hiszen egy-egy belépőjegy előre történő megvételével rengeteg időt lehet megtakarítani. Így egyrészt kisebb a lyukrafutás esélye, másrészt nem biztos, hogy egy jó pár órás, tűző napon történő sorban állás kedvünkre való lenne az erősen behatárolt drága időnk terhére. Természetesen a megfelelő és elegendő öltözetek, valamint a hamuba sült pogácsák megléte is nagyon fontos, mivel külföldön, a turistacsalogató helyeken aranyárban mérik ezeket a dolgokat.
Az elmúlt héten mi is elindultunk felfedezni a napsütötte Toszkánát. Megtettük a kellő előkészületeket, az autót is felkészítettük az útra, a GPS-t is frissítettük a 2024-es verziónak megfelelően, hogy net hiányában se tévedjünk el. De teljesen mindegy, hogyan indul útnak a „vándor”, mert van a kirándulásnak egy kőbe vésett alaptörvénye, ami mindent felülír: Nem akkor tesszük meg a dolgokat, amikor a szükségleteink vagy a vágyaink azt megkívánnák, hanem akkor, amikor a körülmények lehetővé teszik. Sajnos a leggondosabb felkészülés után is érni fog bennünket kisebb nagyobb meglepetés, sor kerül egy-két malőrre.
Nekünk a vérnyomásunk maximumáról például az egyik ismert sportriporter hangján navigáló GPS gondoskodott nap, mint nap és emelte azt zenit közeli állapotba. Volt, hogy késve szólt, vagy éppen a lehajtó volt neki a felhajtó. De simán beküldött egy egyirányú utcába is, persze a forgalommal szemben, mert csakis úgy van benne izgalom. Útmutatása jóvoltából jártunk egy vészesen kanyargós mellékúton a hegyekben, beköszöntünk egy magánbirtokra is az olajfák között. Egy alkalommal úgy tesztelte utasítást követő magatartásomat, hogy a hegyről egy lefele vezető vízmosáson szeretett volna eljuttatni bennünket a célunkhoz, ami még gyalog sem ment volna egyszerűen, nemhogy kocsival. Nem is vállaltam be. Jött a tolatás kanyarban, emelkedőn felfelé; meg kellett küzdeni azért a tenyérnyi helyért is, ahol végül meg lehetett fordulni.
Természetesen a kirándulás nem csak a problémákról szól, hanem főként az élményekről, és valahol a mélyben mindezek összhatása adja meg azt a pluszt, amire mindig vissza lehet emlékezni, mert ez a miénk és csakis a miénk, hiszen mi éltük meg együtt. Róni a flasztert „nagy élmény” 40 fokban, ami persze az árnyékra vonatkozik, de nekünk a jegyünk most bezzeg a napos oldalra szólt. A firenzei San Miniato templom, mely a város peremén lévő dombra épült, csodálatos panorámával ajándékozott meg minket. De oda csak úgy lehetett feljutni, hogy megkértük az utánunk jövőt, hagyjon nagyobb követési távolságot, mert különben rá fog lépni a magunk után húzott nyelvünkre. Érdekes volt látni az Uffizi galériában, hogyan követelnek helyet maguknak a mai kor „remekművei” a valódi csodák mellett, melyek szerintem még arra a szögre sem méltók, ahol korábban pl. egy Tiziano, Boticelli vagy Leonardo kép lógott. (Nem mellesleg ezeknél az utcai festők is különbeket készítenek két utcával arrébb, csak nekik kisebb az érdekérvényesítési képességük.) Sokszor az ilyen modernkori borzalmakat a belépőink árukapcsolásai miatt néztük meg, mert az első próbálkozás után az ilyen „mai művészet” további érdeklődést nem ébresztett bennünk. Hiszen meglátásom szerint az egész arról szól, hogy a „művészek” jól megdicsérik egymást, hogy ők bizony mennyire „zseniálisak”, és aki ezt nem fogadja el, az igazából nem is kultúrember. A sznobnyáj meg halad a kolomp után, mint annyi mindenben. De, hogy pozitívumot is írjak a modern galériákról, volt bennük klíma, ami 40 fokról betámolyogva nagyon jól esett. Ezek után fel is teszem az igazi nagy kérdést, hogy valójában miért is volt sötét az a bizonyos középkor, ha annyi szép dolgot tudtak létrehozni akkori emberek, amit ma is szájtátva csodálunk.
Firenze emblematikus figurája az „Il Parcellino” (A malacka), amely egy szerencsehozó vaddisznó, aminek meg kell simogatni az orrát, valamint a nyelvére tett aprót úgy elengedni, hogy az alatta lévő lyukba beleessen. Természetesen ez nem minden turistának sikerült azonnal, de „szerencsére” volt egy „leleményes” helyi, aki a rossz helyre esett fémpénzeket összeszedte, ha esetleg feltámadna a szél, legyen megfelelő nehezék a zsebében.
Érdekes volt látni, hogy a „jó keresztényi” magatartás már eleink vérében is benne volt. Századokon át ment a vetélkedés az itáliai városok között, hogy ki is tudja a legnagyobb vagy a legkülönlegesebb templomot megépíteni, amelyben Firenze és Bologna is részt vett. Firenzéjé a legnagyobb kupola, a bolognaiak Szent Petronio bazilikája a világ 5. legnagyobb temploma, amit a római Szent Péter bazilikánál is nagyobbra terveztek, de elfogyott a pénz, és a külső márvány borítást azóta sem fejezték be. A firenzei dóm méretei szerényebbek ugyan, amit – a kupolát leszámítva – a belső egyszerűbb díszítettsége is követ, de a külső csodálatos márvány borítása teljesen elkészült. Érdekesen illusztrálja azt a ma is aktuális kérdést, hogy mi a fontosabb: a külcsín vagy a belbecs. No, erre is megkaptuk korunk válaszát a hatalmas beltérrel rendelkező bolognai dómban, ahol vasárnap délelőtt egy oldal kápolnában misézett a pap egy maroknyi hívőnek. A többi terület már a fizető turisták birodalma, akiknek az ajtón állóknak kell szólni, hogy milyen öltözetben illendő belépni az Isten házába. Mert a figyelmeztetés nélkül a „kulturálódni” jövőknek sokszor fogalmuk sincs a tiszteletről.
Kevesen tudják, hogy nemcsak Pisában van ferde torony. Bolognában több is van, bár szerényebb külsejűek, de ezek is dőlnek rendesen. Nézelődésünk során egy mellettünk megálló honfitársunk summásan le is vonta a végkövetkeztetést, miszerint a kőműves, aki ezeket építette, erősen alkoholos állapotban volt. Természetesen ő egy kicsit lényegre törőbben fejezte ki magát.
Minden kirándulásra igaz, hogy elindul az ember egy útra, melyen jó és rossz impulzusok is érik, melyeknek hatására maga is megváltozik. Már rég nem az az ember, aki elindult, hanem új emberként tér haza.
