„Itt állok, másként nem tehetek”: mondta Luther Márton több, mint ötszáz éve, amikor egy egész világrenddel szemben vállalta, hogy hitének meggyőződése fontosabb, mint a saját biztonsága. Ez a mondat azóta a reformáció egyik legemblematikusabb kijelentése lett.
De ma, amikor nem császárok és pápák előtt kell megállnunk, hanem önmagunkkal, a megfelelési vágyakkal, a rohanó elvárásokkal, talán így hangozhat továbbgondolva ez a mondat: „Itt tartok, másért nem sietek.” Ez nem a beletörődés mondata, inkább a bizalomé. A megállásé. Annak felismeréséé, hogy az élet tempóját nem mindig nekem kell diktálnom, és hogy Isten időzítése nem az én naptáramhoz igazodik. Ott és akkor történnek meg világrengető csodái, amikor jónak látja.
A naptár szerint október 31-e van. A reformáció napja, amikor a wittenbergi vártemplom kapujából elindult egy személyes vágy a kegyelmes Isten megtalálására az akkori egyházon belül, de addig dagadt és szélesedett, míg alapjaiban kérdőjelezte meg annak hiteles és Isten által elrendelt működését. A reformáció épp ezért nem csupán egy 16. századi esemény, amiről minden évben megemlékezhetünk. Sokkal inkább egy örök folyamat: visszatérés a forráshoz. Folyamatos felfedezése annak, amit már ismertünk csak épp elfelejtettük vagy egyéni érdekeink, esetleg hatalomvágy miatt elferdítettünk. Luther nem újat akart teremteni, hanem a lényeget akarta visszahozni: azt, hogy az ember és Isten kapcsolata kegyelemből él. Egyedül kegyelemből, hit által van üdvösségünk Jézus Krisztus által. Ezért egyedül Istené a dicsőség, aki belépett Jézus személyében ebbe a világba, hogy megismerjük az Ő végtelen szeretetét. A Szentírás pedig az a találkozási felület, ami egyedüli mérceként szolgál az életünkben. Nem mások véleménye vagy ítélete vezet üdvösségre, nem más oldoz fel a bűneim alól, hanem a kegyelmes Krisztus.
„Itt tartok – Itt állok”- gondoljunk csak bele, mikor mértük fel igazán és őszintén, hogy éppen hol tartunk? Mikor voltunk utoljára elég bátrak belenézni úgy a Szentírás tükrébe, hogy észrevegyük és ki is igazítsuk, ami rossz irányba ment el? Az igazság az, hogy mindig szeretjük szépíteni a dolgokat. Jobbnak látjuk megspórolni a valóságot úgy a saját életünkben, mint a gyülekezeteink életében. Mintha attól félnénk, hogy túl nemtörődömnek, pesszimistának, esetleg hitehagyottnak látszanánk, ha szembesülnénk a valósággal. Kapaszkodó nélkül valóban félelmetes belegondolni, hogy éppen hol tartunk saját és gyülekezeti életciklusunkban. De a reménységet nem mi teremtjük meg, hanem Isten által kapjuk. Hogy abból mennyit és hogyan fogadunk el, ránk bízza. Van, hogy néha utolsó őrzőkként, kihalófélben lévő fajként tekintünk magunkra, mert elhitetjük magunkkal újra és újra, hogy nélkülünk nem lesz semmi vagy legalábbis már csak valami nagyon rossz jöhet. És van, hogy a kegyelem pillanatában kimondjuk: „Urunk, itt állunk. Megálltunk, mert nem tudjuk, merre és hogyan tovább.” Ez a reformáció pillanata. Vissza egészen oda ahonnan az élet származik. Isten rendet teremtő szavához. „Másért nem sietek – Másként nem tehetek”, mert a reformáció lényege nem a gyorsulás, nem egy újabb kipipálandó feladat a listán, hanem a számadás és megtisztulás. Reformáció, az amikor a rohanás közepette megengedem magamnak, hogy megálljak, Isten előtt, őszintén, nyitottan és újrakezdésre készen. Mert másként nem élhetek.
Ha őszinték vagyunk, a mi életünk is reformációra szorul időről időre. Nem világtörténelmi méretekben, hanem csendesen, belül. Újra kell tanulnunk hinni és bízni. Újra kell tanulnunk remélni nem a magunk erejében, de Isten gondviselő kegyelmében. Ha idáig jutunk és itt megállunk, mindent megtettünk.
