Miért?
Mindig ez a kérdés. Nem csak most, egy pusztító jégverés után. Mindig.
Nincs abban ugyanis semmiféle logika, hogy Isten az egyiket tragédiákkal sújtja, a másik meg sütkérezik a napon. Az egyik felvétetik, a másik otthagyatik. Ezt nem lehet megmagyarázni.
E mindennapos tapasztalatból két következtetés adódhat.
Az első az, hogy nincs itt semmiféle Isten, aki állítólag mindenható, s akinek az akarata nélkül állítólag egy hajszál sem eshetik le fejünkről. Akik a mindenség Uráról beszélnek, egész egyszerűen vakok, mert nem látják, hogy ebben az életben nincs semmiféle irányultság, rendező elv, logika. Ha lenne, a dolgok kiszámíthatók lennének, s legfőképp lenne valamiféle erkölcsi világrend, amelyben a rossz elnyeri büntetését, a jó a jutalmát, ahogy egy mesében vagy kalandfilmben illik. De az élet nem mese és nem film. Az élet rettenete szembejön, s még az is megeshet, hogy a rossz megússza, a jót pedig csapások sújtják. Logikus tehát arra a következtetésre jutni, hogy Isten valójában nincs is, őt csak gyenge emberek találták ki, mert nem mernek szembenézni az élet kiszámíthatatlanságával.
Mit lehet erre mondani, akár most, a jégverés után, akár bármikor, amikor tragédia ér bennünket?
Azt, hogy ez az állítólagos logika felettébb nagyképű, mert számonkéri a valóságtól, hogy miért nem úgy működik, ahogyan szerinte elvárható lenne. Ezzel a logikával az a baj, hogy az embert teszi meg végső viszonyítási ponttá, az embert abszolutizálja, mintha bizony a teremtett világ működése feletti ítélet meghozatalára maga az ember lenne az illetékes. De hát szimplán racionálisan, könnyű belátni, hogy ez téves következtetés. Az ember nincs, soha nem is volt, és nem is lesz abban a helyzetben, hogy önmaga gondolkodását tegye meg a mindenség rendező elvévé.
Sokkal inkább racionális azt gondolni, hogy amikor a valósággal állunk szemben, akkor mindig is titokkal szembesülünk. Igazából semmit sem tudunk. Végső tudatlanságunk belátása nagyon is racionális, szemben az olyan irracionális tévhitekkel, mintha bizony mindent tudnánk.
Amit pedig végképp nem tudunk, hogy mire megy ki ez az egész. Mármint az élet a maga titokzatos zűrzavarosságával, a mindenféle emberi logikának ellentmondó kiszámíthatatlanságával.
Nincs ember, aki erre válaszolni tudna. Nem is marad más tér, csak a hit.
Úgyhogy, amikor a keresztyén bizonyságtétel a hitet jelöli meg az élet igazán nagy kérdéseire adandó emberi válaszok eszközeként, akkor nagyon is racionálisan jár el.
Nem csak tragédiák idején, hanem mindig is, egyetlen út adatott az ember számára. S ez a hit. Hit abban, hogy ez a világ nem véletlenszerű, kaotikus és kiszámíthatatlan események értelmetlen egyvelege, hanem egy olyan valóság, amelynek ura van, aki már döntött az ember végérvényes jövője felől, még ha ez nem is mindig könnyen belátható. Főleg nem tragédiák idején.
Ilyenkor sem marad más, csak a leborulás Isten előtt, s annak a mélységes igazságnak az újbóli felimerése, hogy Isten Isten, az ember meg ember. A kijózanodás katartikus pillanata mindig akkor jön el, amikor az ember Isten színe előtt tudja látni önmagát. Minden más csak tévelygés.