Jézust elvitelre

Belső szoba ajtaja nyílik fizikálisan és szimbolikusan is, amikor ünnepek előtt úrvacsorát viszek idős, már templomba nehezen eljutó gyülekezeti tagoknak. Viccesen szoktam megjegyezni magamnak, Jézust elvitelre. Ez a gondolat azonban fényévekre van attól, hogy bármelyik sákramentumra szolgáltatásként tekintsek. Olyan szegmense a házi úrvacsora a lelkészi szolgálatnak, ami talán sok helyen már eltűnőben van, mégis nagyon sajnálnám, ha teljesen kiveszne a gyakorlatból.
Kezdő lelkészként legalább annyira féltem tőle, mint amikor először hívtak haldoklóhoz. Ma viszont az egyik legkedvesebb szolgálataim közé tartozik, ha lehet egyáltalán rangsorolni. Sokakban talán felvetődik a kérdés, mi történik, amikor csak a lelkész és a család van jelen, vagy már özvegy gyülekezeti tag kéri, hogy otthonában vehesse magához a szent jegyeket? Ha egy szóval kellene összefoglalni azt mondanám, kapcsolódás.
Bármiféle ítélkezés vagy minősítés nélkül, néha azt gondolom a templomi úrvacsorai gyakorlatunkról, hogy olyan, mint egy gyorséttermi sorban állás. Tipegünk egymás után hangtalan mormolva ki éneket, ki imát, majd ezerféle tudatállapotban magunkhoz vesszük a kenyeret és a bort.
Van egyfajta hömpölygése az egész eseménynek, mint valami áradó folyó, ami a maga nemében szép is lehet, ha beleengedjük magunkat ebbe a közös áramlásba. Együtt megyünk az úrasztala felé, amely során mozdulatainkkal is kinyilvánítjuk, Isten kegyelmére szorulunk mindannyian, akik ott vagyunk. Nincs jobb vagy rosszabb közöttünk. Az Ő szeretetvendégségének koldusai vagyunk mind, akármilyen körülmények közül is érkezzünk. Egymásra tekintünk és látjuk, nem vagyunk különbek a másiknál. Sokszor imádkozom azért, hogy Isten óvjon attól bennünket, hogy közös tévelygésbe csapjon át ez a hömpölygés.
Egyvalamit viszont mindig sajnálok ebben a fajta úrvacsorai közösségben. Nem vagy ritkán élem meg, hogy úgy igazán tudok kapcsolódni a mellettem állókhoz. Persze, ha a hagyományos értelemben vett úrvacsorai gyakorlatra gondolunk, nincs is rá mód. Épp ezért hálás vagyok az olyan úrvacsorai közösségért, amikor körben állva egymásnak adjuk át a kenyeret és a bort. Egymás kezét fogva imádkozunk, egymás szemébe tekintve vallhatjuk meg bűneinket és élhetjük meg a feloldozás katarzisát.
De pont ezért van óriási jelentősége számomra a házi úrvacsorának is. Akkor is, ha csak ketten vagyunk jelen. Egy olyan intim kiábrázolása hitünknek, ami egyenest az ellenkezője a fenti gyorséttermi képnek. Egy gourmet vacsorához hasonlít leginkább, ami több holmi étkezésnél. Művészet. Bőven van idő ízlelni minden pillanatát. Ez már inkább rácsodálkozás a hömpölygéssel szemben. Szinte mozdulatlan áhítat, ami mégis belső világok garmadáját nyitja fel.
A tányérka, amiről magához veheti a jelenlévő a kenyeret, a kehely, amiből megissza a korty bort mind ugyanaz, amiből a templomban lévők is részesülnek. Térben és időben távol lévők az örökkévalóság pillanatában találkoznak ezáltal. A beszélgetés külső szemmel inkább csacsogásnak, pletykának tűnhet, de, aki már nem tud eljönni a gyülekezet közösségébe, képbe kerül. Egész pontosan része marad annak a magunkról alkotott képnek, hogy mi így együtt vagyunk Isten népe. Összetartozunk. Hatalmas erő rejlik ebben a szóban. Így volt ez az első időkben, és így van ma is. Az elsorvadó gyülekezeteknek ez az egyik legfájóbb pontja, hogy már nem élik meg ezt az összetartozást egymással és emiatt talán Istennel sem.
A küszöbön álló Pünkösd ünnepe arra irányítja figyelmünket, hogy kötődésünk Istenhez akkor lesz teljes, ha egymáshoz is képesek vagyunk kapcsolódni. Mérhetetlen hálával gondolok emiatt vissza mindazokra, akiknek belső szobája, szívük kincsesládája kinyílt, és megpillanthattam alaprétegük csodálatos szépségét. Az idő raffia fonalára fűzött gyöngyszemei ők egytől egyig Isten országának.
Ezért hadd zárjam soraimat a Szentírás szavaival: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!”