„Jöjj és kövess engem.” – Ez a mondat Jézustól sokunk számára ismerős. Egyszerűnek tűnik, de ha mélyebben belegondolunk, talán ez az egyik legnagyobb kihívás, amit emberként kapunk. Követni valakit, aki 2000 éve járt ezen a földön, aki nem ígért kényelmes életet, csupán annyit, hogy „veletek vagyok minden napon” – mit is jelent ez valójában? Sokáig azt hittem, Jézus követése arról szól, hogy templomba járok, igyekszem betartani a 10 parancsolatot, imádkozom és igyekszem jó ember lenni. De aztán rájöttem, hogy ez csak a felszín. A valódi követés ennél sokkal mélyebb és valljuk be, néha kényelmetlenebb is. Talán ez a fránya kényelem hajhászás akadályoz leginkább az őszinte és mély istenkapcsolat kialakításában.
Követni Jézust egy mondatban megfogalmazva annyi, mint hagyni, hogy megváltoztasson. Ugye milyen egyszerűnek tűnik? Pedig ma az egyik legnehezebb dolog, amit nagy ritkán meg tudunk tenni, hogy valamit csak úgy hagyunk olyannak lenni, amilyen. Az ember ma nem állja meg szó/komment nélkül, stratégia és minden egyéb terv nélkül az élet történéseit. Állandóan tervez, rendez és mindenekfelett kontrollál. Hagyni, hogy Jézus ne csak a viselkedést, hanem a szívet is formálja, szinte az extrém sportokkal vetekszik. Valóban emberfeletti teljesítmény olykor egyszerűen csak hagyni, hogy Isten jelenléte megérintsen. Mit jelent ez a gyakorlatban? Hogy amikor mindenki mást hibáztat, én önvizsgálatot tartok. Amikor mindenki mást kizár, én próbálok befogadni. Amikor a világ azt mondja, „csak magadra figyelj”, Jézus arra hív, hogy szeresd a másikat, akkor is, ha az nem könnyű.
Jézust követni viszont nem magányos út, hanem közösségi. Egyedül könnyű eltévedni, kételkedni, elfáradni, még tömegben is megesik. Ma, ahogy a dalban is éneklik „sokan vagyunk kevesen”, mégsem teljesen elhagyatottan. Amikor másokkal együtt keressük Istent, imádkozunk, beszélgetünk, őszintén megosztjuk a hitük kérdéseit és örömeit, akkor valami új születik. Ezt nevezzük gyülekezetnek. Egy láthatatlan, de nagyon is valóságos kapcsolat, nem csupán Istennel, hanem embertársainkkal is. Persze vannak nehéz napok, amikor csak kérdéseink vannak. Olyan is van, hogy Isten hallgat. És néha nem értjük, miért történnek rossz dolgok jó emberekkel.
Amikor Krisztus követéséről beszélünk, általában a pozitív dolgok jutnak eszünkbe. Csodák és jelek történnek, lehetetlennek tűnő helyzetek oldódnak meg, tehát ahogy az amerikai filmeken látjuk, csupa happy end az élet. De ahogy sokasodik az éveim száma, egyre inkább kezdek a felől is meggyőződni, hogy ahhoz, hogy megéljük azt a mély azonosulást Jézussal, amit a kereszténység jelent, meg kell tapasztalnunk az árulást is. Van ez az érzés, amit sokan nem tudunk igazán szavakkal kifejezni, mégis mélyen belénk mar, hogy cserben hagytak. Nem mindig jár ordítással, látványos veszekedéssel vagy nagy drámával. Néha csendes. Néha váratlan. De mindig nyomot hagy.
Az árulás egyik legfájdalmasabb tapasztalatunk, mert nem az ellenségeinktől jön, hanem azoktól, akiket közel engedtünk magunkhoz. Baráttól, társunktól, családtagtól – olyanoktól, akikben megbíztunk. Testben és lélekben összefonódtunk. A kapcsolat mélysége miatt ennyire megrázó. Amikor valaki megtagad vagy elárul bennünket olyan, mintha egy darabot kitépne belőlünk. Az agyunk ilyenkor a veszteségre reagál, a fájdalom pedig nemcsak érzelmi, hanem fizikailag is érzékelhető. Kutatások szerint az árulás okozta fájdalom az agy azon részét aktiválja, amely a fizikai fájdalmat is érzékeli. Jézust követni tehát nem a tökéletességet jelenti, hanem ugyanazon eseményekben való osztozást, amit Ő is megélt földi élete során. Ez által ismerjük fel, hogy nem vagyunk tökéletesek, de Ő igen, ezért akarjuk követni Őt, lépésről lépésre. Minden egyes döntésben, kapcsolatainkban, a munkánkban, az örömeinkben, de a fájdalmainkban is.
Hogy mi lehet a haszna az árulás a fájdalmas érzésének, a következő részben megtudhatjuk.
