Aki olvasta az előző heti részt, már tudja, hogy arra kérdésre keressük a választ ebben a részben, hogy mi haszna a krisztuskövető ember életében az árulásnak? Mert úgy tűnik, ahhoz, hogy ahogy a kátéban mondjuk „testestől-lelkestől mind életünkben, mint halálunkban az Övéi legyünk” kikerülhetetlen a tagadás és az árulás megtapasztalása. Amikor elárulnak és még azt is letagadják, hogy ismernek, sötétben járunk, sírunk, és nem tudjuk, hogyan tovább. Állandóan ugyanazok a kérdések cikáznak bennünk:
Hogy tehetett ilyet? Valójában nem is tudom, ki ő? Mit rontottam el?
Ugye látjuk szépen kirajzolódni ennek az identitásvesztett állapotnak az ívét? Először megrendül a bizalom, aztán összezavarodik minden, és végül önvádba torkollik. Mert ha egy hozzánk közel álló ember képes volt hátat fordítani nekünk, akkor hirtelen már abban sem vagyunk biztosak, mit jelent számunkra a kapcsolat, az őszinteség, vagy akár önmagunk léte ebben a világban.
Ha valaki árulóvá válik, rögtön gonoszsággal bélyegezzük, de ez nem feltétlenül állja meg a helyét. Ez nem jelenti azt, hogy ne volnának olyan szituációk, amikor valaki aljas módon, előre megfontoltan a lehető legocsmányabb módon árulja el azt, aki jóhiszeműen rábízta magát. Több mint elég az a sok történet, amit ránk zúdítanak a médiában. Próbáljunk meg azért tágítani a látókörünkön, és figyeljük meg a folyamatot úgy, mint egy skála fokozatait, ahol az egyik véglet a hűség, a másik véglet pedig az aljas árulás. Mert sok esetben az áruló fél is sérült. Nem tudja, mi a megfelelő válaszreakció az adott helyzetben és önző döntést hoz. Magát félti vagy menti, mert elbizonytalanodott. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen gyáva és nem vállalja a konfliktust. De előfordulhat, hogy árulás néha nem más, mint menekülés a felelősségtől. Úgy hiszem, mindannyian tapasztaljuk, mennyire nehéz megtalálni az egyértelmű és tiszta kereteket, bár ezzel párhuzamosan egyre növekszik az őszinte szó, a hiteles életvezetés és egyenesség iránti vágy.
Persze lehet, hogy ezt mind tudjuk és ésszel fel is bírjuk fogni, az árulás okozta fájdalom ettől még nem oldódik meg varázsütésre. Mit tehetünk hát? Mi lehet az értelmes és keresztényi válaszreakció az árulásra? Elsőként, hogy hagyjuk a hirtelen hátba szúrást fájni. Ezzel azt akarom mondani, hogy a gyötrelemnek is megvan az ideje. Ugye ismerjük mindannyian az elvárást: a keresztény embernek azonnal mindent és bármit meg kell bocsátania, hiszen ez a dolga. Tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi! Lapozzunk! De egy sérülés, legyen az testi vagy lelki sérülés, igenis sebekkel jár. Nem megy olyan egyszerűen az őszinte váltás. A következő lépés viszont, hogy hagyjuk a hegképződést. A testünk sebei olyan szépen tanítanak erre. Mutatják a folyamatot. Var képződik, amit nem érdemes újra és újra feltépni, mert csak késleltetjük a gyógyulást, de látjuk az új hámréteget, tehát van gyógyulásra való képesség bennünk. Gyerekkorunkban mind csináltuk, hogy feltépkedtük a bicajozás okozta sebeket, de felnőtt életünk része, hogy türelemmel viseljük a hegesedést. A megbocsátás útja nem egyenlő a felejtéssel, de a gyerekes hánytorgatással sem. A heg mindig emlékeztet, hogy ott valami fájdalmas történt, ami begyógyult és megszületett belőle a szabadulás. Erre a szabadulásra pedig nem csak az árulónak van szüksége.
A legnehezebb talán újra bízni. De a gyógyulás nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindent helyrehozunk a múltból; néha azt, hogy tanulunk belőle, és óvatosabban, de nyitott szívvel élünk tovább. Ha hívő szemmel nézzük az árulást, nem lehet nem megemlíteni Júdást. Jézus jól tudta, mi fog történni, mégis együtt evett vele, együtt imádkozott vele, sőt, utolsó pillanataiban is szeretettel tekintett rá. Ez nem arról szól, hogy Jézus gyenge volt, hanem arról, hogy szeretete nem a másik ember hűségétől függött.
Ha azt kérdezzük, mire tanít bennünket, mi a haszna az árulásnak, hát ez: a szeretet nem az ember hűségétől függ. Ez számunkra is remény, és ebben követni Jézust komoly életfeladatot kaptunk. Mert ha már elárultak minket, vagy legyünk őszinték, mi árultunk el mást, akkor is van út visszafelé. A megbánás, a bocsánatkérés, a gyógyulás mind lehetséges. Az árulás nem a történet vége.
