Itt ülök… no nem a csillámló sziklafalon, hanem a mozi nézőterén. Rajtam kívül üres a terem, senki mást nem érdekelt, csak miattam vetítik most le a filmet, amiben egy színész félig-meddig sikeresen eljátssza, hogy tud énekelni, egy énekes ennél sokkal rosszabb eredménnyel azt, hogy tud színészkedni. A Todd Phillips-féle Joker-eredettörténet második részét láttam, amelyről számos lesújtó kritika született. Valóban sokkal gyengébb, mint az első film, talán nem is önálló alkotás, hanem csak egy elnyújtott epilógus, de mégis úgy gondolom, volt értelme ennek a kiegészítésnek. Mert bár mindkét film végén bizonyos értelemben alulmarad a főszereplő Arthur Fleck a Joker-séggel szemben, azért a második részben felvillan a remény magja.
Kis kitérő, ki is az a Joker?
A DC képregények univerzumában ő a Batman saga egyik legelvetemültebb gonosza. A DC világáról tudni kell, hogy sokkal összetettebb karakterei vannak, mint a másik nagy képregény-univerzumnak, a Marvel-nek. A DC figurái emberiek, hőseik tele vannak őrlődéssel, kétségekkel, hogy az igazság ügyében mit lehet feláldozni. Álruhás megmentői a gonosz ellen vívott harcukban igyekeznek az emberekben lévő jóságot megtalálni, erősíteni, a főgonoszok pedig ezek ellen törnek.
A DC főgonoszai közül kiemelkedik Joker karaktere. Nincs se szuperképessége, se szuperfegyvere, ami igazán veszélyessé teszi, az az, hogy egyéb célja sincs, mint a káosz: bebizonyítani, hogy nincs olyan, hogy igazság és minden emberben a rossz uralkodik a jó felett.
A Todd Phillips-féle 2019-es és 2024-es filmek ezen antihős létrejöttének egyfajta értelmezése, egy fikciós eredettörténet fikciója, de a sok fikció mellett mégis nagyon valóságos. Sőt, nagyon aktuálisan emberi dráma. Képregény figuráról szól, de nem csak képregényfilm. Film noir, ahogy kategorizálják a szakemberek, egy sötét dráma, erős társadalomkritika, amelynek minden perce Krisztusért kiált. Brutális eszközökkel tárja elénk bűnrontotta világunk nyomorát. (Nyers és durva valóságábrázolása miatt erős korhatárbesorolással került a mozikba.)
Mutass erőt, különben eltaposnak. A kitalált város, Gotham törvénye ez, ami nem is annyira elnagyoltan, mint inkább tűpontosan jelen korunk valóságát idézi. Ebben a mocskos, nyomasztó közegben ismerjük meg az első részben a lélekben megnyomorított Arthur Flecket, aki nem mutat erőt, el is tapossák. „Tele vagyok negatív gondolatokkal, de nem figyel rám senki” – mondja annak a szakembernek, akinek az lenne a feladata, hogy figyeljen rá, de ő se teszi ezt, mert fontosabb számára saját nyűgje. Fájóan aktuális kép ez rólunk, akik el vagyunk foglalva saját bajunkkal, mi sem figyelünk igazából másra, ránk se figyel igazából senki. Flack ebben a magányban kezd el döntéseket hozni, a maga módján egálba hozni belső zavarodottságát a külső rendetlenséggel.
„Remélem, a halálomnak több értelme lesz, mint az életemnek” – írja a naplójába. A film azt az utat mutatja be, amelyen Arthur Fleckből Joker lesz, és a dráma az, hogy ettől az úttól nehéz függetlenednünk, nem lehet eltartott ujjal, befogott orral nézni úgy, mintha nem lenne a mi részünk is ez a sötétség. Urunk kegyelmezz rajtunk a Te szabadításoddal!
Jelenünk számos kórságát felsorakoztatja a film, lehántva a rétegeket – kimondatlanul is – a Krisztusnélküliség nyomoráig. Az önzéssel és feszültségekkel teli világ epekedik a diabolosz, a nagy szétdobáló tervéért, a káoszért. Elég egy szikra hozzá, és ez a szikra a megértésre és szeretetre vágyó Arthur lesz. Az áldozat szerepéből mintegy beleűzve az idol szerepébe, amit ez a fortyogó gyűlölethalmaz, amit társadalomnak hívnak megérdemel. A rendező egyfajta megértésre késztető értelmező szándékkal pakolja a kínokat szereplője vállára, okot keresve és találva arra, miként hozza meg valaki azokat a rossz döntéseket, amiket Arthur meghozott. Vádolták is a filmet az erőszak romantizálásával, ami szerintem túlzó, a nézőkből az értelem hiányát feltételező kritika.
Az első film minden pillanata tele van utalásokkal, jelképekkel, technikailag is nagyszerűen kivitelezve. A bohócjelmez már magában egy szimbólum, a hazugság maszkja, a nevető álarc mögé bújtatott szomorúság. Erős jelenet az, amikor még Arthurként próbálja magára erőltetni a mosolyt, de az arc ellenáll, majd Jokerként már mindenen nevet, a valóság csak egy vicc lesz számára.
A bosszúra éhező tömeg megkapja idolját a vérben fogant Jokerben. Az utolsó cseppekkel betelik a kín pohara Arthurnál, a rátámadókat lelövi. A bűntudat helyett a felszabadultság örömébe löki át a bosszúszomjas közhangulat reakciója: megérdemelték az áldozatok a halált. Milyen fájóan velünk élő lelkiállapot ez: vesszen a bűnös, megérdemli az ítéletet. Ha máshogy nem is, de szóban gyilkolunk, mások halálát kívánjuk. Joker nemcsak a filmbéli lázongók mozgalmának elindítója, de bűnös énünk szimbóluma is.
Arthur elvész, átveszi helyét Joker. Nagy fináléja, amikor a világ hamisságáról, igaztalanságáról tett tanúbizonyságát igazolandó élő adásban lelövi az addig példaképnek tartott műsorvezetőt. A város lángokban, megszólal a Cream dala, a White Room: „Ezen a helyen várok, ahol soha nem süt a nap”. Joker gyönyörködik az általa keltett káoszban, majd Frank Sinatra „That’s Life” (Ez az élet) dalát dúdolva, véres lábnyomokat hagyva maga után kisétál a képből.
Mi meg letaglózva kérdezzük: valóban ez lenne az élet? Ugye, Istenünk, nem ezt szántad nekünk?
Az első rész disztópikus felhangja után a második rész már egy kevésbé magabiztos Jokerrel kezdődik. A szereplő, az első részben megszületett sztár, Joker és a továbbra is szeretetéhes és esetlen önmaga, Arthur Fleck között vívódik egy börtön-elmegyógyintézetben. Belső kétkedését a kissé zavaró dalbetétek és egy bírósági tárgyalás mutatja be. Miközben a tárgyaláson bűneivel szembesítik, aközben a közhangulat és egy kétes szerelem Joker-énje felé húzza, löki. A manipuláció az ördög eszköze, amivel kétkézzel nyúl a lelkek után. Miért is ne érdemelnénk meg a hírnevet, a boldogságot bármi áron? Bennünket is csábít a világ álragyogása, odaadnánk érte bármit.
Arthurt szinte minden a rossz irányba sodorná. Egyedül egy szadista börtönőr az, aki fájóan kegyetlen módon „törődik” az igazi Arthurral. Az első rész tanulsága szerint nincs más járható út előtte, csak Joker. De húz egy merészet a film, ami mégiscsak egy képregény-világ történet, ahol a mesék szabálya szerint nem győzhet a gonosz. Arthur, a gyenge, elesett és kihasznált Arthur – szembesülve azzal, amit tett és amit elindított – végül elutasítja Joker szerepét, vallomást és bűnbánatot gyakorol. Apró reménysugár egy sötét világban. És bár (igyekezvén spoiler-mentesen megfogalmazni) végül Arthur Fleck most is alulmarad Jokerrel szemben, de nem vész el, felvállalva bűneit és büntetését, megnyugvásra lel.
Az eredettörténet így lesz teljes, Joker, a káosz szimbóluma kiszabadul, és elindul hódító útjára. De a teljes történet nem itt ér véget, hiszen ez a Batman saga része. A gonoszság ellenébe jönni fog a denevérember, aki reményt hoz az elvadult világba.
Ennek a filmnek a vallástalan történetszála hézagos a krisztusi megváltás szabadításnak hiányában. De lehet úgy is nézni, hogy éppen ez a hiány az, ami a megváltás örömhírének életünkre ható lényegi fontosságára mutat rá. Bűneink, gyengeségünk, önzésünk, kielégítetlen szeretetéhségünk… mind-mind az ördög kezébe kergetnek. Milyen jó tudni, hogy nekünk van egy élő, szerető Istenünk, aki ebben az elfajzott világban szabadítót küldött számunkra, hogy megóvjon a gonosz karmaitól.
Bármilyen rossz is ér bennünket, hittel vallhatjuk, hogy a mi történetünk sem itt ér véget. De döntenünk kell. A jót választjuk, vagy a rosszat. Krisztussal vagy Őnélküle nézünk szembe a sötétséggel. Döntsünk jól.
