Második rész
A panaszkodásból fakadó pillanatnyi szusszanás helyett hogyan találunk vissza a hálaadás és megelégedés tartós öröméhez?
Ezzel a kérdéssel zártam múlt heti írásomat. Akkor már volt némi elképzelésem és rengeteg élményem arról, hogy mit is jelent a megelégedés tartós öröme, viszont ahogy múlik az idő, az a tapasztalatom, hogy ebben nem árt újra és újra megerősödni. Annak a sok jónak az értékelése, ami igenis körülvesz bennünket, nem maradhat rejtve. Ezzel együtt mégis egy csomó kérdés árnyalja a meggyőződésemet.
Hogy mondhatom, hogy jól élünk, amikor ma is rengetegen állnak sorban a kórházakban különböző testi-lelki betegségekkel? Hogy mondhatom, hogy jó nekünk, amikor egyik pillanatról a másikra utcákat önt el a víz, fákat csavar ki a szél? Hogy mondhatom, hogy jó nekünk, amikor ma is tucatnyi koporsót és urnát engednek a mélybe, miközben világok dőlnek össze? Hogy mondhatom, hogy jó nekünk, mikor ma is lesznek olyan gyerekek, akik üres hassal számolják a perceket? Hogy mondhatom, hogy jó nekünk, amikor családokat lakoltatnak ki bedőlt hitelek miatt elárverezve a fejük fölül az otthont?
Egyetlen szó a válaszom erre a nagy kupac kérdésre: felelősség.
Amikor meghozunk egy döntést, legyen szó egy hamburger-sültkrumpli-kóla hármasának elfogyasztásáról, a hulladék vagy egyéb használati tárgy felhalmozásáról, pazarló életmódról, gyereknevelésről, irreális igényekről vagy akár a spirituális igény semmibevételéről, mekkora szerepet játszik benne a felelősségvállalás? Tudom, nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni, de amikor azt állítjuk, nem élünk jól, miért nem élünk jól?
Persze mindig van valami, amihez képest nem élünk jól. Mindig lehet feljebb és feljebb emelni az igényszintet bármilyen téren és azonnal, de ha az „elég” platformjáról indulunk, akkor igenis lehet örömmel tekinteni erre a világra, a mi magyar valóságunkra, amiben élünk. Amikor ezt írom, eszembe jut négy talpig feketébe burkolt nő valahol az egyiptomi sivatag útszéli megállójában. Valószínűleg iskolázatlanok, mert az oktatás nem kötelező és amúgy is túl drága. A lányoknak meg minek a tanulás, az a jó, ha szülnek. A munkájuk, hogy a szamárral és a látványosságnak vitt kiskecskékkel várják a turista buszokat. A napi élelmet nem csak maguknak, de a közösségnek is koldulásból gyűjtik össze. Ott, ahol minden egy dollár csak vidd, nagyon tudtak örülni a hotelből csomagolt szendvicsnek, víznek és gyümölcsnek. Nem széken, a porban ültek. Nem napernyő alatt, a tűző napon egy olyan közegben, ahol biztosan nem ér ki a mentő 20 perc alatt, ha valaki rosszul van. Ott nem jár alanyi jogon kemoterápia sem sugárkezelés. Szinte semmi nem jár. De hiszik, hogy ha Allah akarja, élnek ők is és a gyerekeik is.
Őket, egy teljesen más kultúrát, életszínvonalat és a lehetőségek hiányát látva továbbra is azt mondom, jól élünk. Elég jó nekünk, ha van iható vezetékes vizünk! Elég jó, ha van lehetőségünk este is világítani, az ételeinket hűteni vagy meleg vízben zuhanyozni. Elég jó nekünk…Te mivel tudnád folytatni?
Amikor felelősséggel képesek vagyunk belátni, hogy mennyi az elég, azt hiszem, akkor tudunk szintet lépni mindabban, amiről most panaszkodunk. Talán utópia. Remélem nem. Azt még jobban remélem, hogy nem óriási veszteségek árán tanuljuk meg értékelni, amink van.
Azt mondják, mindenki söpörjön a maga portáján, de ha örömmel és megelégedéssel akarunk élni, nem árt szélesebbre tárni a horizontot és magasabbra emelni a tekintetünket, fel egészen Istenig.