Első rész
„Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj”, olvassuk a Bibliában, és én sem vagyok ezzel másként. De mitől csordul, facsarodik, szorul össze vagy szakad meg a szívünk? Mi okozza annak röptét, olvadását, megrendülését és megindulását? Egyszerre semmi és minden. Lényegében a mindennapi események és tapasztalatok sorozata, ami valóban addig növekszik a bensőnkben, amíg túl nem csordul és csak mondjuk és mondjuk… Panaszkodunk, mesélünk, sírunk, kiáltunk vagy éneklünk, mert ezeket éljük meg. Mindegyik a sajátunk, de számomra olykor megfejthetetlen módon leginkább az elégedetlenség panasza jellemez bennünket. Ha meleg van, azért. Ha hideg van azért, ha esik azért, ha nem esik azért. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a legtöbb nő a frizurájával. Akinek göndör haja van, egyenesre vágyik, akinek egyenes szálú, legalább hullámosra. A hajszín meg inkább legyen más, valami trendi. Minden legyen rajtunk, bennünk és körülöttünk trendi.
A panaszkodás lett trendi. Mindig lennie kell valaminek, ami nem jó. Az alapvető és nagy tömegeket mozdító sláger témák az egészségügy, az oktatás, a gazdaságpolitikai helyzet, klímaváltozás és mindenek felett a háború, de még az egyház is. Az ország élhetetlen, nincsenek fejlődési lehetőségek, nincs megfelelő ellátás, minősíthetetlen az oktatás és a gazdaság, hiteltelen az egyház és mindennek tetejében az utak is katasztrofálisak. A Pride pedig a sok csámcsogni való után olyan, mint a cseresznye a tejszínhabon.
Félreértés ne essék, nem bagatellizálom el egyiket sem. Nagyon fontos és égető kérdés úgy vélem mindegyikről párbeszédet folytatni úgy, hogy elfogadjuk az adott témában jártas és kompetens emberek meglátásait. Enélkül úgy képzelem ezeket a témákat, mintha frizbiznénk egy kicsit egymással, aztán amikor mindenki ráunt, haza megyünk és bekapcsoljuk a tévét vagy az internetet, ahol nézzük, hogy mások is ugyanezt csinálják. A szarkazmusom tehát inkább annak szól, hogy a témák többsége nem a valós problémamegoldás miatt kerül elő, hanem – és ezzel most csúnya leszek – a panaszkodás okozta kielégülés öröme miatt. Mert talán érzékeljük, hogy amikor ilyen szélsőséges módon nyilvánulunk meg, pl. azt mondva: ez az ország élhetetlen, legalább annyira nem mondunk igazat, mintha azt mondanánk, itt minden tökéletes. Hogy minősíthetetlen az oktatás vagy egészségügy, legalább annyira valótlan állítás, mint azt mondani, nincs semmi megoldandó feladat, elértük a tökéletesség állapotát.
Nincsenek világmegváltó mondataim vagy terveim. Nem tudok, de nem is akarok minden területen tanácsolni vagy megoldást nyújtani. Ha megmaradok a kaptafánál, vagyis lelkészi szolgálatom kihívásainál, akkor is épp elég fejtörést okoz a következő kérdés:
A panaszkodásból fakadó pillanatnyi szusszanás helyett hogyan találunk vissza a hálaadás és megelégedés tartós öröméhez?
Hogy milyen választ találtam, a következő héten elmesélem. 🙂