Állítólag megtörtént, hogy 1982-ben egy amerikai kisváros sportstadionjában egy tornaklub csapata jelentős vereséget szenvedett. Ami a különös volt az eseményben, hogy a lelátók egy részét megtöltő drukkereik egyre vidámabbak lettek a mérkőzés alatt. Ahogy a csapatuk sorra kapta a gólokat, annál jobban tapsoltak és ujjongtak. Később kiderült, hogy onnan mérföldekre, ugyanennek a sportklubnak egy másik sportágban játszó csapata egy sokkal jelentősebb, nemzetközi szintű bajnokság döntő meccsét játszotta, és bizony nyerésre álltak, s végül győztek. A lelátókon pedig szinte mindenkinél volt hordozható rádió, hogy erről se maradjanak le. Így történt, hogy valami egészen másra reagáltak, mint ami azon a pályán történt.
Amikor Pált és Szilászt ártatlanul megverik és bebörtönzik Filippiben, a veréstől vérző-sajgó testtel, kalodába torzítva-szorítva, nem tudva, mi várhat még rájuk, ők éjféltájban imádkoznak, és felfakad belőlük az Urat magasztaló, dicsérő hálaének. Ott, a mélységben, fájdalomban, kilátástalanságban öröm, magasztalás és hála! Mintha nem azt a valóságot látnák és érzékelnék, mint amiben benne vannak. Nem mintha Pál élvezte volna a fájdalmat, vagy örült volna a szenvedéseknek. De nála is ott volt a „rádió”. Imádkoznak és megemlékeznek Isten ígéreteiről, Krisztusban győzedelmes szeretetéről. Ige és imádság! Bekapcsolva az adó-vevő és felcsendülő hálaénekük ennek a sokkal fontosabb győzelemnek ujjong.
Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van, azoknak valahogyan lehet minden az épülésükre. Vagy ahogy az Ószövetségben a napokban olvasott Józsefről és testvéreiről szóló történet végén maga József mondja ki: Lehet, hogy rosszat terveztetek (és vittetek is véghez) ellenem, de az Úr jóra fordította azt.
Egy hajótörés egyedüli túlélője egy apró lakatlan szigetre sodródott. Hívő emberként buzgón imádkozott, hogy Isten mentse meg, és minden nap a látóhatárt kémlelte, de hiába. Semmit sem látott. Végül kimerültsége ellenére sikerült uszadékfából egy kis kunyhót építenie, ami megvédte az időjárástól, és ahol tárolhatta kevéske holmiját. Egyik nap azonban, amikor az élelemkeresésből visszaért, lángokban állva találta a kunyhót. Talán a szárazság, a tűző nap miatt… Bekövetkezett a legrosszabb: Mindenét elvesztette! Bánat és harag, mély csalódottság töltötte be a szívét. Istenem, hogy tehetted ezt velem – kiáltott fel. – Nem hogy nem szabadítottál meg, de még azt is mind elvetted tőlem, amim maradt! Nemsokára azonban egy hatalmas hajó hangjára lett figyelmes, ahogy az a sziget felé közeledett. Azért jött, hogy megmentse őt. Honnan tudták, hogy itt vagyok? – kérdezte az elcsigázott ember a megmentőitől. Láttuk a füstjelét. – felelték.
Legközelebb, ha a kis kunyhónk porig ég – akármi is legyen az éppen az életünkben – jusson eszünkbe, lehet, hogy ez csupán füstjel, ami segítségül hívja Isten kegyelmét.
Jóra fordította
