Vendégszerző – Dr. Michna Ottóné Ablonczy Ágnes
Elém állt egy kisfiú. Az egyik foglalkozás előtt, a gyermekkönyvtárban. Azóta is hiába feszegetem csapnivalóan gyatra emlékezetem határait, nem tudom felidézni se az arcát, se a szemét, se a haja színét, semmit, semmit, csak apró, összezárt markát. Azt is inkább tudom. Mert volt benne valami. Azt nyújtotta felém.
-Nekem hoztad?
Határozottan bólintott. Nem tagadom, egészen elbűvölt a dolog. Hogy nekem! Nem felejtett el? Megajándékoz. Engem. Jaj, Istenem! Pedig három, vagy négy hete már, hogy itt jártak. Mire felel? Emlékszik arra, amit meséltem? A kincsesládám „lakóiról”?
Az öreg bábra, melynek fejét édesapám faragta a második világháború körüli években közönséges tűzifából, aminek aztán édesanyám varrt ruhát, apró rongydarab kockákból illesztve össze, ami még most is, foszladozva is őrzi keze nyomát, mely soha többé nem mozdítja?
A nővéremtől örökölt óvodás ünneplő ruhámra, mely arra emlékeztet, hogy nem lehettem én a főszereplő, pedig engem választottak, de szüleimnek nem tellett a szerepemhez illő menyasszonyi ruhára?
A tenyérnyi kavicsra, melyen a párom szeme akadt meg hetedhét határon túl, és elhozta az óceán partjáról, hogy annak messziről érkező márványos szürkesége, gyertyavégért ásító üregének mélye súgja meg nekem, amit rég tudok?
Arra a törékeny kis alvóbabára, melyről hiába álmodtam éjjel és nappal az ötvenes évek szorongató szegénységében, tízgyerekes család negyedikjeként? Épp csak látogatóba mentem hozzá (igen hozzá), míg az a kislány, akkori gazdája – akinek polcán bőven akadt kedvesebb – tengerentúlra utazva, rám testálta?
Az éjfekete kődarabra, melyet valamikor egy vulkán köpött ki – sejtelmem sincs róla vajon hány százezer évvel ezelőtt -, aztán szél harapta, tenger nyelte, s addig lökdöste, táncoltatta, míg egyszer a hullámok közt sokadmagával partra sodródott, és ott sütkérezve, kedves gömbölyűn magát kínálta nekem?
A tövisre, mely ott termett, abban az országban, ahol megfeszítették őt, akire nem volt méltó a világ, aki úgy mert adni, ahogy előtte senkise, amiért aztán megverték, keresztre feszítették, s homloka fölébe ilyen ágakból nyomtak koszorú-koronát?
A kristályra, melyet ott találtam – ki tudja miféle természet szülte jel -, abban a sós vizű, egyre apadó, halott tengerben, mely, ha hullámaival olykor fölfelé ágaskodik, rácsodálkozhat a szemközt magasodó, csupasz, széljárta hegyvonulatra, mely itt ott borostásan meredezik?
A fehér terítőre, melyet rég tovatűnt nagyanyám horgolt, melyben az általam kért egy helyett egy tucat virág őrzi keze nyomát?
A tobozra, mely egyszer jártomban-keltemben orromra koppintott, hogy elűzze belőlem az engem szorongató szomorúságot, s ráébresszen, milyen szép köröttem a világ?
Amikor először jön hozzám az óvodásoknak egy-egy csoportja, a kincsesládámban őrzött apró-cseprő, mások számára tán értéktelennek tűnő tárgyakról mesélek, mit érnek nekem.
Emlékszem, akkor mérhető volt a csönd. Lélegzetünket elállító súlyú, fényű és melegségű – s ki tudja még mi minden –, töltötte be. Az ő áhítatuk tovasuhant események ízét, rég feledett képeket ébresztett bennem. Mert kincsesládám lakói mesélő kedvem nyomán sorra megelevenedtek, életre keltek….
Mire, melyikre válaszol most? Ha tudnám? Azóta hetek teltek el. És ez a kisfiú emlékszik. Elém áll, felel. Nem csak a szájam ért, szaladt fülig, úgy éreztem a szívem ugrik ki, miközben átvettem ajándékát. Egy színesen csillogó üveggolyót tett a tenyerembe.
Ám mielőtt szárnyaim nőhettek volna mérhetetlen örömömben, odalépett az óvónőjük:
-Nem magának hozta – mondta igen határozottan.
-Nem?! – dermedtem meg, mint akit ünnepre hívtak, aztán mégsem eresztenek be az ajtón.
Nem tudom mit árult el a hangom, a torkom egészen összeszorult.
-Reggel elmondta nekem, mire vágyakozik. – magyarázta az óvónő.
-Mire? – kapaszkodtam szavába, nehogy más egyéb gondolatba fúljak.
-Azt szeretné – nézett rám – ha odakerülhetne az üveggolyó abba a kincsesládába, amit a múltkor mutatott nekik – folytatta olyan természetes hangon, mintha nem érezné a csodát, amit tud.
Szóval mégis én! Hát persze… Vagy mégse? Azt mondta, a ládába. És akkor? Miféle kincs ez? Az enyém? Nem. Ha nem, hát kié? Akkor értettem meg. Szerettem volna magamhoz ölelni a kisfiút, de nem mozdult a karom. Valami nem engedte.
-Igaz? -bukott ki végre megfoghatatlan gondolatokba süppedő bensőmből a kérdés.
-Igen – bólintott kedvesen a gyerek.
-Nem szeretnéd inkább te őrizni? – próbálkoztam még a magam örömét kerülgetve.
-Nem. A ládába hoztam – felelte, és már ment is játszani a társaival.
A szemem, a lelkem homályosult. S míg az derült meg borult, ő eltűnt a többiek között. Ha találkoznék vele máskor, később, nem ismerném meg. Jött és ment. Lába nyomában kincs termett. Csudafény. Egyszer volt, hol nem volt. Hozott valamit. Nekem, aki úgy hittem, én ölelem őket magamhoz a könyvek birodalmában.
Nem tudom, mit sejt az örök, a múlhatatlan, a megmaradó dolgok természetéről, de sejt valamit, amit mi mások nemigen. Hogy mit? Szavakba foglalni se vagyok képes. Ő érzi. Különben nem adta volna ide nekem azt, ami az övé. Hisz mi fontosabb annál, mint hogy markába szoríthassa? Odaadta. Ezt a gyermekmarokba való, fényeket, színeket szemembe csalogató üveggolyót. Hogy őrizzem.
Ott lapul a kincsesláda legeslegalján. Ha új csoport jön kezembe veszem, mesélek róla, mint a többiről. A nevesincs kisfiú ajándékáról. Akkor tenyerükbe emelik, megcsodálják az apró emberkék, forgathatják, guríthatják is, míg vissza nem teszem kincseim közé.
De ez a kisfiú nem veszi kezébe többé.